A „nem túl távoli jövő” társadalma a genetikailag tökéletesített emberek köré szerveződik. Ebben a világban a természetes úton született Vincent Freemannek nem sok babér terem. Vincent emberfeletti akarattal, őrült áldozatokat hozva azonban megkísérli meghackelni a rendszert, hogy elérhesse álmait. Idén húsz éves a Gattaca.

Első ránézésre a Gattaca (1997, rend. Andrew Niccol) nem a mai társadalom, hanem egy mára többé-kevésbé elvetett társadalomfilozófiai irányzat, az eugenika kritikája. Az emberi faj genetikai javításának gondolata egyáltalán nem újkeletű, Francis Galtontól (1822-1911), Charles Darwin unokatestvérétől származik. A tárgyban az évek során számos elképzelés született, melyek két fő irányba sorolhatók; a pozitív eugenika a kiváló adottságú egyének gyermekvállalását, míg a negatív eugenika a genetikai rendellenességgel élők születéskorlátozását szorgalmazta. Az eugenika többek között az Egyesült Államok bizonyos területein is komoly népszerűségnek örvendett, lejtmenetét végül a Harmadik Birodalom – így a náci sterilizációs törvény – bukása hozta el.

Bár komplett társadalmak központosított genetikai „feljavítása” a fejlett világban mára elképzelhetetlenné vált, egyéni döntések szintjén a kérdéskör napjainkban is jelen van. Az abortusz, mint döntési lehetőség mellett küzdő „pro-choice” mozgalom egyik fő érve épp az előre kimutatható genetikai rendellenességekkel (például Down-szindróma, Canavan-betegség) sújtott magzatokra vonatkozik. Az orvostudomány fejlődése miatt így a témának folyamatos aktualitása és társadalmi visszhangja van.

A Gattaca azonban, tudományos-fantasztikus volta miatt, túlmutat korunk morális dilemmáin. Egyrészt a Gattaca világában a genetikai rendellenességek mellett olyan tényezők is előre kimutathatók, mint például az alkoholizmusra, az agresszióra vagy a depresszióra való hajlam, így ez a fajta „kvalitatív családtervezés” nem kizárólag a betegségek elkerüléséről, hanem az ideálisnak gondolt utódok létrehozásáról szól. Másrészt a Gattacában a leendő szülők számos zigóta közül választhatják ki gyermeküket, így a spermakompetíció helyett egy karosszékben meghozott döntés határozza meg, hogy ki születhet meg végül. Mivel a fenti szolgáltatást egy lehetőség csupán és nem kötelező azt egy „nagyobb jó” érdekében igénybe venni, a Gattaca világa nem hasonlítható közvetlenül a 20. század hasonló törekvéseihez. Természetes, hogy sok szülő döntene a lehető legegészségesebb, egyben legjobb adottságú utód mellett.

Csakhogy a Gattacában a fenti döntés a társadalom szerveződésének alapját is jelenti. A film egy olyan rendszert mutat be, amelyben a természetes módon fogant emberek teljes mértékben alárendelt szerepet játszanak a „tökéletes“ emberekkel szemben. Míg a „tökéletes“ emberek előtt minden ajtó nyitva áll, bármilyen területen komoly karriert futhatnak be, a hagyományos módon fogant emberek a legtöbb szakmában labdába sem rúghatnak. Ez a társadalom ugyanis észszerűtlenül evolucionista, egyáltalán nem vesz tudomást olyan külső tényezők jelentőségéről, mint a szorgalom vagy az agilitás. Nem számít a hagyományos módon fogant ember tudása vagy motiváltsága egy állásinterjún, a felvételről kizárólag a gének döntenek. Így hát hiába igaz, hogy a „tökéletes” emberek létrehozása nem hasonlítható a történelemben ténylegesen előforduló ámokfutásokhoz, mégis egy faji alapú kasztrendszer kialakulásához vezet. Ebben a rendszerben a hajlamot, az adottságot a teljesítménnyel azonosnak tekintik.

A Gattaca nem ad közvetlen választ arra, hogy mi lehet e kasztrendszer kialakulásának oka, hogyan alakulhatnak át napjaink liberális demokráciái egy olyan rendszerré, ahol a valós teljesítmény helyett kizárólag az adottságok számítanak értéknek. Csak a film munkacíme nyújt némi táptalajt, ugyanis eredetileg „A nyolcadik nap” címmel szánták mozikba a készítők, mígnem egy azonos című belga alkotás (Le huitième jour) meg nem előzte őket, így végül a DNS nukleobázisainak (adenin, citozin, timin, guanin) rövidítéseiből (A, C, T, G) alkottak új címet. A nyolcadik nap egyértelmű utalás Mózes első könyvére és a teremtéstörténetre. Mint közismert, a bibliai hagyomány szerint Isten a hatodik napon teremtette meg az embert, míg a hetedik napon megpihent. Ezt az évezredes kreacionalista felfogást fűzi tovább a gondolat, hogy az amúgy lezárt teremtés utolsó napját követően a korábbi teremtmény, az ember válik teremtővé, így maga is megistenül. Az emberiség felelőtlen tobzódása az isteni szerepkörben, a genetikába vetett túlzó, vak hit – amely érv napjainkban is gyakran hangzik el a génkutatásokkal kapcsolatban – lehet a magyarázat az új kasztrendszer kialakulására, hiszen a „tökéletes“ ember a teremtés koronája, csúcsteljesítménye, következésképpen minden feladatra tökéletesen alkalmas, legalábbis alkalmasabb, mint természetes módon fogant társai.

Ilyen körülmények között a Gattaca fő célja nem is lehet más, mint a nyilvánvaló bemutatása: „There is no gene for the human spirit” – szól a film jelmondata. A gének, a hajlam nem minden, olyannyira nem, hogy Vincent emberfeletti szorgalommal, kitartással és áldozatokkal a „tökéletes” emberek között harcolja ki, hogy álmát megvalósítva űrutazásra indulhasson. Hemingway öreg halászához, Santiagóhoz hasonlóan Vincent az emberi akarat diadalát hirdeti.

Az akarat diadala azonban nem jelenti a racionalitás diadalát. Ahogy a társadalom részéről az emberi teremtésbe vetett vak hit minden realitás felett áll, ugyanilyen irreális Vincent is. Szívbetegsége és várhatóan hamarosan bekövetkező halála ellenére is űrhajósnak áll; annak ellenére csal a fizikai felméréseken, hogy tudja, az életébe kerülhet.

Nyilvánvaló, hogy nem csak a jelentkező testi épségének megóvása érdekében fontos, hogy egy szívbeteg, haldokló ember nem lehet űrhajós. Az asztronauták képzésbe fektetett tetemes pénzmennyiség, az esetleges halálesetek miatt az űrutazás alatt fellépő tudásdeficit és az űrhajóstársak lehetséges traumatizálása, az űrprojektek lakossági elfogadottsága mind amellett szólnak, hogy a lehető legegészségesebb emberek utazzanak, többek között a Szaturnusz holdjára. Mindez Vincentet a legkevésbé sem érdekli. Ugyanolyan közömbös az őt elnyomó társadalom lehetséges veszteségei iránt, amilyen ignoráns a társadalom vele szemben.

A film értékítéletét jelzi, hogy társadalmi rendszerében nem csak az elnyomottak helyzete elkeserítő, hanem a kedvezményezetteké is. A megismert „tökéletes“ karakterek egytől-egyig a depresszió tüneteit mutatják, annak ellenére, hogy gyakorlatilag korlátlan lehetőségük van az érvényesülésre, az önmegvalósításra. Az „emberfeletti” címke azonban emberfeletti terhet is jelent. Ezek az emberek, akik egész életükben kitüntetett figyelmet kaptak, hatalmas elvárásokkal vannak önmaguk felé, és éppen a saját magukkal szemben felállított fokozott elvárásokkal nyomorítják meg önmagukat. Egy második helyezés egy úszóversenyen, pár pillanat erejéig alárendelt helyzetben lenni a nem „tökéletesített” testvérrel szemben, vagy egy évtizedek múlva bekövetkező betegség porrá rombolja a felépített illúziót, mely konfliktus feloldásában a „tökéletesek” büszkesége áthidalhatatlan szakadékot jelent.