A Saul fia egy hét leforgása alatt, szinte a teljes ismeretlenségből vált a közelmúlt egyik legnagyobb magyar filmsikerévé Cannes-ban. A szakma elismerése és a pozitív kritikai visszhang mellett a hazai fórumokon azonban ismét, menetrendszerűen buggyant a felszínre a magyar társadalom egyik feldolgozatlan traumája, a Holokauszt.

Meggyőződésem, hogy a Holokauszt nem csak az elszenvedő fél, az európai zsidó diaszpóra traumája, hanem az elkövetőké is - függetlenül az eseményekben való részvétel mértékétől. A német társadalom, köszönhetően az átháríthatatlan felelősségnek, talán a szétszakítva töltött évtizedeknek is, megtanult szembenézni, megtanult feldolgozni, és példaértékű szellemi felfrissülésen ment/megy keresztül. Németország liberális, „nyugati” országgá vált. Mikor pár éve, Hágából Utrechtbe vonatozva szóba elegyedtem egy évtizedek óta Hollandiában élő német férfival, megkértem, hasonlítsa össze nekem a két országot. Mint elmondta, a 60-as vagy a 70-es években, mikor Hollandiába költözött, az egy szabadabb, kellemesebb, liberálisabb ország volt, míg Németország feszült és merev. Ma már emiatt nem kellene költöznie. Két évvel később, Berlin utcáit járva, ezt aláírom.

A magyarság Holokauszt traumája, hogy felelőssége áthárítható, és át is hárít, mentesítve magát a múlttal való szembenézés alól. Ha elfogadjuk, hogy Magyarország áldozat volt (és nemzetértelmezésünkbe a kisebbségek nem férnek bele), a kérdés jogosnak tűnhet: Miért költjük egy újabb holokausztfilmre a magyar adófizetők nehezen megkeresett forintjait? Úgy tapasztalom, az áldozat felfogás nem csak, hogy nem áll távol a szélsőséges magyarságtudattól, hanem tulajdonképpen annak terméke. Épp ezért, ha Magyarország áldozat, ennek ellenére mégis bűntudatot ébresztő produkciókat finanszíroz, az magyarázható zsidó befolyással és holokauszt-biznisszel.

Létezik –e egyáltalán holokauszt-biznisz? Ha maradunk a filmes vonalnál, a válasz, azt gondolom, hogy igen, létezik. Elvégre nem ingyenes vetítéseken mutatják be a korszak borzalmait, ezeket a produkciókat többnyire befektetők pénzéből, profit termelése érdekében készítik. Hozzá kell tennem, meglepődtem, hogy az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjait (Oscar) egyáltalán nem sok holokauszt témájú film nyerte el, azonban kétségtelenül több mint a ruandai, vagy az örmény népirtást boncolgató alkotás, hogy hasonlóan borzalmas példákat említsek.

És itt, ezen a ponton, a felelősséget továbbtoló, konformista mentalitás újabb kapaszkodót talál. Miért mindig ők? Miért kell nekem ezt néznem? - Nem kell, nem kötelesség. Nem tudok egyértelmű korrelációt kimutatni, azonban valamiért mégis úgy érzem, akik leghevesebben tagadják a magyar hatóságok felelősségét a deportálásokban, akik a zsidó propagandát látják minden díjátadón ugyanazok, mint akik elsőként csapnak az asztalra az afrikai menekültekről szóló híreket hallva, hirdetvén az európai kultúra felsőbbrendűségét. (Csak zárójelben, mely kultúra egyik cementanyaga a zsidó diaszpóra.)

Számomra a holokauszt filmbéli feldolgozása nem kimondottan a zsidókról és nem is kimondottan nekik szól. Számomra a holokauszt az embertelenségről, a helyrehozhatatlan pusztításról, az őrületről szól. A pokol bemutatására pedig jelenleg a zsidók a legalkalmasabbak. Hogy miért? Az anyagi és kapcsolati tőke jelentőségét nem szabad elbagatellizálni (hány pharrajimos film nyert Oscart?), azonban az elsődleges ok nem ez. A holokausztról készült filmek nem a propaganda miatt adhatók el, hanem mert a poklot fehér, európai emberek élik át. Emberek, akik kálváriájával mi, célközönség, könnyen tudunk azonosulni. Nem a szavannán történik a megkülönböztetés, a megaláztatás, a deportálás, hanem itt, az ablakunk alatt. Közelebbinek érezzük a varsói értelmiségi tragédiáját, mint a hutuk és tuszik összecsapásait. És talán épp a konformista érzi leginkább a különbséget.

A magyar társadalom e szélesedő szegmense, konformista. Egyszerűbb, kényelmesebb, biztonságosabb a magyar nemzetre egységes, homogén térként tekinteni. E képbe nem férnek bele külső elemek. Úgy gondolom, e felfogás kialakulását segítette, hogy hagyományosan nem állunk túl szoros kapcsolatban a nyugati világgal. A „Nyugat” és Magyarország között évszázadokon át nem volt közvetlen interakció, Ausztria játszotta a közvetítő szerepét. Az első, európai kultúrtérbe integráló momentum, mely eszembe jut, komikus módon a nemzeti függetlenségünkért, egyenlőségünkért vívott harcunk 1848-49-ben. A 19. század uralkodó eszméi Eötvös József szerint pontosan ezek: szabadság, egyenlőség, nacionalizmus. Ezen események során csatlakoztunk be közvetlenül az Európát formáló eszmék tengelyébe. Úgy vélem, egy ilyen „megkésett” társadalom legnagyobb innovátorai, közvetítői így azok, akiknek valamilyen módon kapcsolata van más országokkal: kozmopoliták és zsidók. A konformista utóbbiakat eredendően elítéli, előbbieket pedig most, a nagy európai összeborulással járó megszaporodásuk alatt kiáltotta ki hazaárulóknak. Mellesleg csakis ez utóbbi kategória volt képes az elmúlt másfél évtizedben nemzetközi szinten is kiemelkedő kulturális eredményt szállítani hazánknak, természetesen további neheztelést szítva.

A konformista mentalitás kontinuitása nem szakad meg. Ha más előttünk jár, találni magyarázatot (na persze, ők gyarmatosítottak!), ha mi vagyunk gyengék, akad kibúvó (elmúlt nyolc-tizenhat-huszonöt év), így folytatódhat a felelősség elhárítása, áttolása. Tegnap szocialista voltam, ma konzervatív vagyok, holnap szélsőjobbos leszek.

A konformista nem lát túl kipán és szakállon, mert nem szeretne mások kárából tanulni. Tanulni nem szeretne.

Keresztény magyarként, szívből örülök a Saul fia sikereinek.

(Megj.: a képek A megalkuvó című filmből származnak. Forrás1, forrás2.)