Az egyenlőség biztosítása, a szolidaritás, az elesettek felkarolása fantasztikus civilizációs vívmányok. Évezredek koncentrált tapasztalása. Mégis gyakran érzem úgy, hogy e vívmányok, alkalmazott módszereik által és gyakorlati céltalanságuk okán sok esetben a demagógia olcsó eszközeivé degradálódnak.

Elvekről nem, csupán megvalósításról és célokról beszélek. Hiszen mi az egyenlőség biztosításának elfogadott módszertana korunk Európájában? Paradox módon a diszkrimináció. A pozitív diszkrimináció azonban – már ha értelmes kifejezésnek tekintjük – nem egyenlő az egyenjogúsággal. Egy politikai, jobb esetben szakpolitikai döntésről van szó, melynek célja, hogy a természetes, vagy korábbi beavatkozások következtében létrejött kedvezményezettekkel szemben előnyszerzést biztosítson. A pozitív diszkriminációnak, így annak is, amit a köznyelvben női egyenjogúságnak nevezünk, megvannak a maga vesztesei. Nem a feminizmusra, hanem az alapvetően általam is elfogadott „kezeljük a nőket és férfiakat egyformán” törekvésekre (emancipáció) gondolok. Ez az elképzelés az alapja annak a gyakorlatnak, miszerint számos pozícióért vívott harcban a nőnemű jelentkezők nagyobb eséllyel indulnak. Az eljárás vesztesei azok a férfiak, akik természetes úton ugyan jobbak a női versenytársaknál, azonban nem elég jók ahhoz, hogy a külső beavatkozás ellenére is megszerezzenek/megtartsanak egy-egy pozíciót. A másik vesztes (lehet) a társadalom, hiszen a fentiek által a versenyt, a „győzzön a jobbik” elvet egy más jellegű célkitűzésre cseréli le.

Hasonló jellegű probléma a menekültkérdés Nyugat-Európában, annak ellenére, hogy a nyugati társadalmak egyelőre nem kívánnak erről tudomást venni. Az újrakezdés is egyfajta verseny, melyre számtalan jelentkező akad szerte a világban. A határokat illegálisan átszelő tömegek a vízumra várakozók ezrei elől veszik el a kapacitást, szélsőséges esetben, míg ki nem kerül a megtelt tábla és tovább szigorodnak mind a legális, mind az illegális bevándorlás feltételei.

Pozitív diszkrimináció a menekültek foglalkoztatása is, ami ugyan a legtöbb dán, német, osztrák, svéd állampolgár egzisztenciáját nem veszélyezteti (sőt a helyi politikusok és vállalatok számára marketingértéket hordoz), azonban az alsóbb osztályokét, így a boldogulás reményében Kelet-Európából bevándorlókét igen. Ugyanúgy, mint a női egyenjogúság esetében, most is azokról beszélünk, akik saját erejükből tartják magukat egy picivel a határvonal felett, akik nem élnek sokkal jobban önerőből, mint a befogadottak támogatásból. A befogadott menekültek között is van diszkrimináció, ugyanis (legalábbis az eddigi gyakorlat lényegében ez volt) azokat fogadta be a Nyugat, akik illegálisan elzarándokoltak a határáig. Vajon lesz –e egyenlőség a menekültügyben? Szempont lesz –e egyszer a nőneműek megfelelő aránya? Vajon lesz –e valaha „egyenlőség”, azaz pozitív diszkrimináció, hogy elsősorban a veszélyeztetettebb régetek (nők, gyerekek, idősek, betegek) jöhessenek?

Az egyenjogúság gyakran céltalan. Ez alatt nem feleslegességüket, hanem meghatározhatatlanságukat értem. E törekvések gyakran „csupán” egy-egy létező problémát kezelnek, és nem egy átfogó célkitűzés, egy vízió elérésén munkálkodnak. Példa erre a nemek közötti egyenlőség, aminek csak akkor van értelme, ha van egy olyan pont, amikor azt mondhatjuk, „célt értünk”. Ez a cél nem lehet férfiak és nők főre egyenlő eloszlása valamennyi területen, a kényszerből egyenlő létszám nem egyenlő az egyenlőséggel. A kanadai liberálisok nem egyenlők Merkellel. A cél csakis a döntések nemi aspektusoktól való függetlenítése lehet. A nők hátrányban részesítése biológiai különbségekből fakad, ennek megfelelően kell kezelni is. Ha a lényegi különbséget a szülési szabadság jelenti, a pozitív diszkrimináció helyett érdemes ennek a megoldásán dolgozni; - kaphatnának például jelentősebb adókedvezményt az egyes vállalkozások a szülési szabadságon levő alkalmazottak után, hiszen a gyerekek születése elsősorban nem magáncégek, hanem államok, társadalmak érdekeit szolgálja. A női egyenlőségi törekvések csak akkor érnek célt, ha már beszélni sem érdemes róluk, azaz ha teljesen lényegtelen, hogy milyen nemű alkalmazott tölt be egy adott pozíciót.

A menekültkérdés esetében szintén fontos, hogy mit tartunk elérendő célnak. Jelenleg a bizonyos közel-keleti országokból Európába eljutott személyek segítésén dolgozunk, miközben utólag keresünk magyarázatokat arra, miért jó ez nekünk. Idővel szükségszerű lesz átgondolni, hogy valóban ez –e a rendszer célja, és hogy feltétlenül következik –e az integráció az ideiglenes befogadásból. És amennyiben igen, érdemes lesz elgondolkodni azon is, hogy integráció szempontjából mennyivel számít értékesebbnek egy szíriai, vagy egy afgán, mint egy cseh, vagy egy magyar.

(Az első kép az Amerikai história x című filmből származik, a második kép forrása pedig itt érhető el.)