„Madách egész élete reménytelen harc magányába húzódó természete és világba űző nagy ambíciói között. Az ember egyéniség és egyben társas volta őt is felőrölte, mint hősét, Ádámot.” (Szerb Antal)
Minden kezdet nehéz, különösen egy bevezető felvezetése. Mert miről is szól egy valamire való, tisztességes prológus? Elképzelésekről? Tervekről, ígéretekről? Ilyesmitől tekintsünk is el gyorsan, az oldalon lesz szó dolgokról, vagy ha nem, marad egy díszes előszavunk.
Amiben mi áll? A motivációk feltárása? Rövid magyarázata annak, miért írok? Legyen hát. Miért írok? Egyrészt nektek, szív tájul. Bizonyítékául annak, hogy jól vagyok. Olyan hiú és bátor azonban sajnos nem, hogy a hétköznapok bájáról tudósítsak, helyette inkább igyekszem arról, ami épp foglalkoztat. Tehát miért írok? Bizonyítékául annak, hogy vagyok. Cogito ergo sum, akárhogy is nézem.
Hát még? Önkifejezés gyanánt, „világba űző nagy ambíciók” oltására. Hogy visszautaljak, mondanám: hogy oldódjon a feszítés szívtájul. És máris hazudtam, hiszen ez egyszerre hiú és bátor. Legyen ez az ellentmondás blogger tevékenységem dualitása, melytől a továbbiakban eltekint a kedves olvasó. Számomra azonban – maradva Madáchnál – követeli magát a kérdés: „hová lesz énem zárt egyénisége?”. Megéri félretenni? Reményeim szerint igen, mert ha csak egyetlen sor, szárnycsapás, puha gondolatfoszlány nyitott fülekre talál… ki tudja, talán valahol elered az eső.
