Mikor fél Koszovó minden különösebb indok nélkül megindult az EU felé, még nem sokan gondolták, hogy a tömeges bevándorlás rohamléptekkel növi ki magát napjaink meghatározó problémájává. Európa elemi érdeke, hogy okosan válogassa meg, kiket fogad be, menekült státuszt pedig nyilván csak az kaphat, aki arra valóban rászorul – gondoltuk naivan. Azóta láttunk egy s mást. A jótékonyan elfordított fejek közösségére a nagyvilág rárúgta az ajtót, így az abszurditásba hajló elszántság nyíltan csap össze a demagógiába oltott tanácstalansággal.
Az európai közvéleményben vannak igenek és vannak nemek, jól van ez így. Illetve jól lehetne, ha az érvelések nem az indulatok felkorbácsolását céloznák mindkét oldalon. Illegális határátlépőknek tapsolás a büdös arabozással szemben, kisarkítva itt tartunk most. Erős igenek erős nemekkel szemben. Átmenet nincs, és idő sincs rá, hogy kialakuljon, a türelem ugyanis vészesen fogy, ahogy napról napra újabb és újabb ezrek érkeznek. Tekintve a menekültek gyakorlatilag végtelen utánpótlásbázisát, válasz mindenképpen születik, Európa politikusai kénytelenek lesznek kihúzni a fejüket a homokból, ha szeretnének még választásokat nyerni. Lesz egy határ, egy tetőpont, ám azt hiszem, minél később jön ez el, annál radikálisabb lesz az európai választók válasza.
Előszeretettel felejtjük el, hogy a migráció egy teljesen természetes dolog. Minden hátizsákban ott van a „pushing” és „pulling” faktorok egy elegye, ami végül útnak indít. Európa vonzó, legalábbis csábítóbb, mint Afrika vagy a Közel-Kelet. Ebből a szempontból a közbeszédben még mindig meghatározó migráns – menekült vita (hiszti) teljesen irreleváns. Minden menekült elhagyja szülőföldjét, és minden migráns (gondoljunk csak nyugaton élő hazánk fiaira) menekül valami elől; legyen az munkanélküliség, mélyszegénység, elégedetlenség, vagy akár sivár unalom. A különbséget tehát nem a jó szándék, hanem jogszabályok jelentik.
Oltalmat adni, segítséget nyújtani a legszebb emberi cselekedetek közé tartoznak. Vitathatatlan, hogy az elhidegülés és közömbösség idején óriási szükség van emberiességre. Egyikőnk sem kíván magának olyan életet, amiben menekült státuszért kelljen folyamodnia egy idegen országban, az otthontól távol, azonban ha egyszer mégis így alakulna, talán az is eszünkbe jut majd, hogy a segítségnek feltételei vannak.
Teljesen természetes, hogy ha az ember mindent egy lapra tesz fel, minél előbb a lehető legtöbbet próbálja meg kihozni belőle. Érthető szempontok, hogy hol élnek rokonok, hol nagyobb az iszlám közösség, hol jár több juttatás. Érthető, de nem jogszerű, és még kevésbé etikus. Tekinthető –e menekültnek az, aki nem képes, nem is hajlandó a státusszal járó kötelezettségek elfogadására, jogkövető magatartás tanúsítására? Túlfejlett igazságérzetem azt mondatja velem, hogy a válasz: nem. Jogok és kötelezettségek egy csokorban járnak, ez feltétele a menedéknek. Jól tudjuk, hogy a Magyarországon menedéket kérők az eredményt meg sem várva robogtak tovább Németországba, Svédországba, ki tudja hova. Félreérthetetlen gesztus, mely szerint a Közel-Keletről való kijutás, a „pushing”, kevésbé meghatározó faktor, mint Nyugat-Európa vonzása, a „pulling”. Ami vonzás és taszítás közötti mérlegelésre módot ad itt nem más, mint a tömegek erejével való visszaélés. Önkényeskedés, törvény előtti egyenlőtlenség, anarchia. Ez az egyik gyengébb nem oka.
Létezik még egy elvi megfontolás, ami miatt nem elfogadható az összeurópai Willkommenskultur. Normális esetben egy állam meghatározott értékrend szellemében szabályozza, kiket fogad be, és nem az alapján, hogy kik elszántabbak, vagy kik jönnének többen. A menekültkérelmet beadó kivonja magát egy kiélezett versenyből, mellyel mi, uniós állampolgárok ugyan kevésbé szembesülünk, ám létezése kétségtelen. A bevándorlók versenye ez. Azoké, akik önerőből, legális módon igyekeznek jobb életet teremteni maguknak Európában, akik évekig gyűjtögetnek, hiányszakmát és nyelveket tanulnak, átrágják magukat bürokrácián és a vízumkérelem csapdáin. Minden, valamennyi migránst feltétel nélkül befogadni kívánó Európai azt üzeni az önerőből új életet kezdőknek: „az akaratosság többet ér a szorgalmadnál”. Érdekelne a Németországba legálisan bevándorlók véleménye a menekültkérdésről, úgy sejtem, őket kevésbé ragadja magával az igenemberek hozzáállása, teljesen jogosan. Ezért is kijár egy nem.
Emellett a tömeges menedékkérelmek a valóban veszélyben élők elől veszik el a lehetőséget. A túlterheltség miatt idővel valószínűleg nem lesz olyan egyszerű menekültként oltalomra találni Európában, így hosszabb távon a menekültkrízis egy nagyvonalú rendszer végét is jelentheti. A britek által alkalmazott, letelepedésre fel nem jogosító szolidaritási státusz talán már ennek előszele.
Nemet mondani ilyen megfontolások alapján is lehet, túlmutatva szánalmas kicsinyességen, mint az elmúlt hónapokban közszájon forgó „honnan van Jusufnak Nike cipője” fejtegetések, vagy az Európai kultúra felsőbbrendűségét hirdető honvédő próféták eszmefuttatásai. Egy muszlim ugyanúgy lehet a modern európai társadalom hasznos tagja, mint egy keresztény, vagy egy zsidó, ez vitán felül áll, ám tömeges bevándorlás esetén nyilvánvalóan nem csak magasan iskolázott, értelmes emberek érkeznek tömegesen, akik helyén tudják kezelni a vallásukat. Nem mellesleg a posztfordista világban a százezrek befogadása mellett felsorakoztatott gazdasági érvek is megbuknak, egyszerűen nincs szükség könnyen fanatizálható, képzetlen munkaerőre.
Építhetünk bármilyen hosszú kerítést, de úgy gondolom, akit érdekel Európa sorsa, hasonló kérdésekkel foglalkozik a szent háborús retorika, és a problémák egymás nyakára tolása helyett - azzal, hogy képes lesz -e a külpolitikában amúgy teljesen impotens Európai Unió a krízist a nemzeti érdekek felett megoldani, vagy a magukat körbefalazó, önjelölt Hunyadi Jánosok Európa védelméről harsogva barmolják szét mindazt, amit Európa jelent.
(Az ábra az Igenember (Yes Man) című filmből származik, forrás.)