A hetekben olvastam az a hangzatos kijelentést, miszerint Magyarországon kormányzás nincs, kizárólag politikai kommunikáció van. Bár a fenti mondat hatásvadász, kétségkívül elgondolkodtató. A harmadik Orbán-kormány regnálása alatt egy olyan Magyarországon élünk, ahol egy maréknyi karrierpolitikus és rejtélyes tanácsadóik irányítanak, természetesen átláthatatlanul, szakértők bevonása és társadalmi egyeztetés nélkül, gyakorlatilag valamennyi döntést a saját táboruk megtartásának (és saját pénztárcájuk megtömésének) alárendelve.

A magyar külpolitika már az észnélküli „sorosozás” hajnalán kapitulált, azóta Orbán Viktor egykori mecénása nélkül jóformán egyetlen nap sem telhet el. Na de mi történik, ha kizárólag a pártpolitikai érdekek és az uszító kommunikációs panelek jelentik a kormányzást? Tökéletesen illusztrálja a CEU, valamint a tranzitzónák esete.

Első felvonás

A CEU-val ugyanis lehetett volna szakmai alapon foglalkozni. Szükség esetén lehetett volna az egyetem működését a magyar felsőoktatás és akadémiai élet szempontjait szem előtt tartva szabályozni. Csakhogy erre irányuló szándék nyilvánvalóan sosem volt. Ez biztosan kijelenthető, ugyanis ha lett volna ilyen szándék, a kompromisszumos megoldások keresését még a villámgyorsan (ráadásul indokolatlanul villámgyorsan!) elfogadott lex CEU beterjesztése előtt indítványozta volna a kormány.

Az azóta is folytatott kormánykommunikáció alapján egyértelmű, hogy ez miért nem történt meg. A CEU „bűne” Soros György, nem pedig holmi akkreditáció. Amikor a miniszterelnök egyszerűen csak „Soros-egyetemként” hajlandó beszélni egy felsőoktatási intézményről, nem kérdés, hogy csak erőt akar demonstrálni egy Soroshoz köthető intézmény felett. Tematizálni, kézzel foghatóvá tenni a „zsidó háttérhatalom” magyarországi jelenlétét. Pártpolitika van, felelős kormányzás nincs.

Ilyen körülmények között természetes, hogy a CEU ügye szinte azonnal az akadémai szabadság ügyévé is vált, és pont a gátlástalan, pártpolitikai indíttatású támadások eszkalálták. Szerencsére nemzetközi szinten nem elég ütős érv „Soros-egyetemnek” nevezni egy intézményt az ellehetetlenítéshez. Egyenesen komikus, amikor a komoly nemzetközi felháborodás és az uniós kötelezettségszegési eljárás megindításának eredményeképp a Fidesz ikonikos arcai kezdik el hiányolni a „jóindulatot”, mindezt egy olyan eseményen, amit szolidan csak „A CEU-vita – A baloldal sírásója – kerekasztal-beszélgetésnek” neveztek el, utalva Schmidt Mária, újabban „független” „értelmiségi”, Sorost ekéző tanulmányára. A Terror Háza, mint helyszín ettől függetlenül kitűnő, szimbolikus választás volt. Taps!

Második felvonás

A CEU vegzálása a Medián és a Nézőpont szerint is öngólnak tűnik, és a szavazatvesztéstől való félelem remélhetőleg jó ideig visszatartja a Fideszt a hasonló húzásoktól. A kormány a választások előtt várhatóan igyekszik visszatérni kedvenc témájához, és a bevándorlásra terelni a figyelmet. Soros György nevének az illegális bevándorlással történő összemosásával a Fidesz eddig is próbálkozott, most azonban tálcán kínál a tranzitzónák körül kialakult konfliktus egy kis grátisz eurofóbiát. A magyar kormány dilettantizmusa és cinizmusa azonban a menekültválság kezelése kapcsán újfent kicsúcsosodott.

Jelenleg Magyarországon a menedékkérőket ún. tranzitzónákba zárják, ami nyilvánvalóan szembe megy az uniós joggal, és a történet vége valószínűleg egy újabb jogi eljárás lesz. Mindez tökéletes alkalmat nyújt a fideszes-rákosista álláspont „aki nincs velünk, az ellenünk van” erőltetésére és a mindennapos "sorosozásra". Ugyan a tranzitzónával kapcsolatos vádak a gyakorlatban megfelelnek a valóságnak (a menekültek nem mozoghatnak szabadon Magyarország területén), a zónák Szerbia irányába nyitottak. Egy esetleges eljárás során a kérdés tehát várhatóan a „zárt” tábor fogalmának jogi megközelítése lesz, a Fidesz legalábbis erre akarja majd kihegyezni a vitát.

Tehát adott egy kormány, ami Európa „genetikai állományának” megőrzéséről, „az európai kultúra” és a „keresztény értékek” védelméről beszél, miközben a gyakorlatban a maga harcát a már területére eljutott menedékkérők pitiáner szívatásában éli ki, többek között a maga „zárt, de mégsem zárt” zónáival. Rejtély, hogy pontosan hogyan védi meg az európai kultúrát, ha lassabban, vagy Magyarországot megkerülve jutnak el oda menekültek (ahonnan aztán esélyes, hogy kvóták alapján szállítják vissza egy részüket Magyarországra).

Exodikon

Segíteni szeretnénk, de nem akarunk Magyarországra több ezer muszlim férfit befogadni? Igazságtalannak tartjuk, hogy az agilisabb, csempészekkel üzletelő menekültek kezdhetnek új életet Európában a leginkább rászorulók helyett? Nem nézzük jó szemmel ahogy a menekültek válogatnak a jóléti államok között? Azt szeretnénk, hogy hazamenjenek, amikor véget ért az őket elűző konfliktus?

Ezek nem bűnös gondolatok, hanem jogos felvetések, amikről az Orbán-féle populisták miatt nem beszélhetünk nyíltan, amíg azok a maguk fasiszta kampányaival elbagatellizálják a kompromisszumokon alapuló migrációs reformot. Az uniós bevándorláspolitika ugyanis ezer sebből vérzik, amin addig kellene javítani, amíg újabb milliók nem indulnak el a kontinens felé. Jelenleg azonban csupán cicaharc folyik az elfojtott félelmek, illetve az azokon élősködők miatt.

Ha a Fidesz a viszályszítás helyett valóban a fenti aggályok megoldásán dolgozna, és emellett csak kicsit is adna Magyarország erkölcsi kötelességeire és jó hírére, az uniós rendszer szigorú elutasítása mellett már rég lehetővé tette volna bizonyos számú gyermek, beteg, idős, keresztény, stb. Magyarországra történő kulturált eljutását a különböző háborús övezetekből, és jelenleg egy progresszív, humánus, korrekt „magyar modellről” szólnának a hírek. Könnyedén le lehetne mosni Magyarországról azt a rasszista, nacionalista és xenofób képet, amit a Fidesz – az amúgy teljesen jogos félelmeket kiaknázva – rákent az elmúlt években, elvéve ezzel a teret az érdemi vitától.