Az elmúlt hetekben, hónapokban a világ feszült figyelme a határok felé fordult. Sátortáborok a török határon, feltorlódott tömegek a görög szigeteken, kerítésépítés a schengeni övezet déli peremén... Léteznek kevésbé kézzelfogható, ám legalább ilyen fontos határvonalak. A menekültügy egy mérleg, melynek egyik tányérján a humanitás, a szolidaritás, az emberség, míg másikon a vaskos, nagybetűs politika fészkel.
Mindkét félnek van létjogosultsága, egyensúly nélkülük nem létezhet. A két extrémitás, a (számszerűsíthető) mindent vagy semmit logikája elfogadhatatlan. Ugyanolyan igazságtalan világbékéről és a határok megszűnéséről ábrándozva tárt karokkal fogadni minden szembejövőt, mint sterilitásba zárkózni a világ eseményei elől.
Az egyik véglet sajnos mi, magyarok vagyunk. Magyarország Kormánya nem a héten veszítette el hitelét a szememben, átéltünk mi már hideget és még hidegebbet együtt az elmúlt évek során. Nem most, mikor a schengeni övezet külső határainak határozottabb védelméről, a menekültek gyorsabb regisztrációjáról szól a kormányzati kommunikáció. Mégis a héten lett kézzelfogható, hogy ha felkészülés helyett hosszú hónapokon át szélsőjobbos szavazatok elszipkázása a primer szempont, az uszítás és feszültségkeltés bármilyen intézkedés elé görbe tükröt állít. Mint látható, az amúgy politikailag védhetők elé is – és ezúttal már nemzetközi porondon.
Magyarország lett az osztály réme. A hely, ahol Európa humanitásból, szabadságból, olykor képmutatásból és elfordított fejekből épített erkölcsi homokvára összeroskad. A hely, ahol asszonyok szülnek aluljárókban, ahol rendszeresen előkerül a gumibot és a levegőben könnygáz kering, ahol gyerekek éjszakáznak a csillagos ég alatt. Magyarország lett a stresszlabda, amin keresztül a világ levezetheti a felgyülemlett feszültséget. Az ország, amelyik méreteset rúg a kurd kisfiú partra mosott tetemébe. A szenzációhajhász média mellett mindebben vastagon ott van Magyarország Kormányának átháríthatatlan felelőssége és megbocsáthatatlan felelőtlensége; a kötelező minimumra való törekvés.
Eközben szír menekültek, szír, közel-keleti és balkáni migránsokkal kiegészülve, vastaps közepette gördülnek be a müncheni pályaudvarra. „Németország, Németország állomás. A világ egyetlen biztonságos országa üdvözli kedves utasait!” A közönség őrjöng, csattognak a szelfik, a médiahype tökéletesen működik. Dübörög a dübörgő. A mosolyok mögé még nem rágta be magát a kérdés: vajon hányan és meddig maradhatnak? Ha az emberek úgy érzik, szabadságukat csak Mama Merkel tudja biztosítani, akkor ő lesz az, aki meghúzza az emberség és a politika közötti európai határvonalat. Mosolyogva, integetve jönnek a müncheni főbejáraton, a remények szerint síri csendben távoznak Görögország felé a hátsó ajtón.
A határvonalak keresése mindenhol tetten érhető. Ausztria, de még Németország sem sokat vesződik a csak átutazni kívánókkal; menjenek csak. Dánia keményebb, kitiltják a papír nélkül Svédország felé átkelőket. Jelen állás szerint Magyarországot mindkét végletért darabokra cincálnák, döntsön akár az emberi („ezúttal eltekintünk, kellemes utat!”), akár a politikai („viszlát két év múlva!”) álláspont mellett, kint még sincs negatív visszhang. Ekkora különbséget jelent a megfelelő kommunikáció és az extrémitások elkerülése, tisztelt Urak!
Emellett nem vagyunk túl konzekvensek. Mindazok, akik nem hajlandók együttműködésre, akinél előbb szakad el a cérna, akik kukákba szórják az ajándék ételt, jó eséllyel jutalmat kapnak. Egy részük már épp Németországban nem hajlandó regisztrálni, mert Svédország útközben szimpatikusabb lett. Eközben akik türelemmel várakoznak a regisztrációra, valószínűleg ma éjjel is a gyűjtőpont melletti szántókon fagyoskodva éjszakáznak.
Merkellel ellentétben, a magyar Kormánynak nem célja, hogy mérlegeljen és határt húzzon politika és emberség közé, csak politika létezik. E felfogás szerint pedig nem evidens, hogy miért lenne cél a legérthetőbb tájékoztatással és kielégítő ellátással a rendbontásokat minimalizálni. E felfogás szerint nem evidens, hogy az együttműködőket illene jutalmazni (többek között vállalható körülmények megteremtésével) a rendbontók helyett, vagy egyáltalán -, hogy bárkivel bármi dolgunk lenne a jogszabályokban és egyezményekben rögzített kötelező minimumon felül. El tudom fogadni, ha Magyarország egy lelket sem hajlandó befogadni, és véleményem szerint erre nem is szabad, hogy kötelezhető legyen, az emberség hiányát viszont nem tartom elfogadhatónak.
A következetesség hiánya sajnos nagyobb léptékben is helytálló. Reményvesztett milliók várnak sátortáborokban hazatérésre, vagy esélyt az életre. Sokan talán útnak indulnának, de hazaszeretetük, morális aggályaik, vagy anyagi helyzetük nem teszik lehetővé, hogy Európa kapuján kopogtassanak. Európát körülöleli egy, a gyorstelepítésű drótakadálynál áthatolhatatlanabb fal, a távolság. Ezen a kerítésen pedig a legtöbben csak az európai jogszabályokból halmozott magaslatot két lábbal taposva képesek átmászni. Még ha a magyar társadalom el is ítéli ezt a magatartást, figyelemfelkeltésre mindenképpen alkalmas a menekültek és migránsok eme első hulláma. Ha a magyar társadalom az illegális bevándorlásból, elhagyott útlevelekből, embercsempészetből, skandálásokból nem kér, nem kötelezhető annak elfogadására. Azonban ha szeretne a közeljövőben tükörbe nézni, nem vetheti el a lehetőségét, hogy megmutassa, Magyarország nem csak küldeni, de befogadni is képes. Néhány segítségre szoruló valószínűleg hálás lenne, ha a sátortábor után valóban második otthonra lelhetne, akár Magyarországon.
Politika vagy emberség? Migráns vagy menekült? Pénzért vagy életért? Biztonságos vagy veszélyes? Asszimiláció vagy szegregáció? Mi döntjük el, hol húzunk meg határvonalakat. Az azonban nem tartozhat a kérdések közé, hogy mindenki, aki Magyarországig eljutott, megkapja a lehetőséget, hogy azt a pár napot, amíg nálunk tartózkodik, emberhez méltó körülmények között töltse, függetlenül bőrszíntől, vallástól, kultúrától, szemetelési szokásoktól, korrektségtől vagy akár hálától. Önmagunk miatt.
