Vagyok tehát.

A férfi foci jövője a női foci, nem fordítva!

2019. június 29. - puccdamer paprikasch

A női labdarúgó világbajnokság alatt igazi hot topic lett a női futballisták igazságtalan helyzete. A nyugati online sajtó liberálisabb szegmense a maga módján próbálja kivenni a részét az egyenlőségi küzdelemből. A Guardian például rendszeresen beszámol az eredményekről, a Spiegel pedig az oldal fejlécén folyamatosan jelzi az aktuális párosításokat és eredményeket.

A magyar sajtó ilyen gesztusokra ugyan nem hajlandó, de olykor azért nálunk is jelennek meg írások a női futballisták rosszabb felkészülési körülményeiről és alacsonyabb béréről. Az egész téma epicentruma most épp az Egyesült Államok, melynek női válogatott labdarúgói annak ellenére keresnek kevesebbet, hogy eredményesebbek férfi társaiknál. A nemek közötti fizetési szakadék persze enélkül is diskurzus tárgya, elég csak Hollywoodra gondolunk, ahol szintén téma a top színésznők alacsonyabb fizetése.

houghton-rooney-3_3350847b.jpg

Korrekt? (forrás)

Ha vadkapitalista szemszögből nézzük, a női futballisták férfiakéval egyező bérezéséért harcolók túlságosan nagyvonalúan ignorálják a tényt, hogy jobb helyeken a foci meglehetősen piacorientált sportág. Lehet egy válogatott (lásd USA) eredményes a női világbajnokságokon, a saját meccseit tekintve produkálhat relatív magas nézőszámokat, ha a női futball úgy en bloc szinte senkit sem érdekel. Ha a női béreket a férfi bérekhez akarjuk közelíteni, azt piaci alapon csak akkor lehet megtenni, ha a női foci magasabb nézőszámokat produkál és komolyabb befektetőket (értsd több pénzt) vonz. Úgy lehetnek kőgazdag női klubcsapatok is, ha egy női csapatba pumpálni is akkora presztízs möszjő olajsejknek, mint a PSG-be vagy a Manchester City-be, mely csapatoknak persze vannak női szakosztályai is, de ez a delejes ölelés azért nyilvánvalóan nem róluk szól.

Csakhogy női futballt még a szakmabeliek sem néznek, illetve az ő véleményük is az, hogy ez a sportág évtizedes lemaradásban van a férfi változathoz képest. A mozi jegypénztáránál állva ritkán hallani jajveszékelést: „ebben a filmben egy nő a főszereplő, biztosan szar lesz, inkább menjünk máshova!”. Egy focivébénél annál inkább ez a hozzáállás és nem csak a laikusok körében. Egyenlő bérekről tehát ilyen értelemben nincs értelme beszélni, még sikeres válogatottak esetében sem, amíg a női vébé nem talicskázza zsákszámra a pénzt a szervezőkhöz, illetve a résztvevő szövetségekhez. Sorry, ez a piac.

rr-sports-comp-wages.jpg

És ez? (forrás)

A társadalmi igazságosság jegyében persze akár el is tekinthetnénk ettől az egész piacosditól, értékelhetnénk a valódi teljesítményt, vagy egyszerűen csak szolidaritásból is felzárkóztathatnánk a női labdarúgók bérét. A kérdés ebben az esetben az, hogy miért a női focisták bérét kellene közelíteni az őrült pénzeket kereső, korrupcióval és olajpénzzel telepumpált férfi fociéhoz, miért nem a férfi futballt szabályozzuk meg végre és szorítjuk le a béreket és prémiumokat? A férfi futball őrületének kiterjesztése helyett annak szabályozása lenne megoldás.

Egy ideális világban "a férfi foci jövője a női foci", és nem fordítva.

Persze olyan országokban, ahol a párhuzamos futball-valóság az adófizetők nagylelkű hozzájárulásából épül-szépül, és egy szűk kisebbséget leszámítva amúgy sem érdekel gyakorlatilag senkit a férfi labdarúgók teljesítménye sem, akár a női futball szekerét is lehetne tolni. Sőt, akár csak azt! Pech, hogy a megfelelő emberkék nem a női foci szerelmesei, igazi gender-bezzegország lehetne kis hazánk!

7dyyj1sy0uhndvqls.jpeg

Na és ez? (forrás)

Szó esik arról is, hogy a változás már elkezdődött, és a közös ligákban szereplő kislányok mennyivel ügyesebbek a fiúknál. Az ilyen beszámolók sajnos arról jóindulatúan megfeledkeznek, hogy a kislányok korábban is elég gyakran voltak ügyesebbek a kisfiúknál, ebben nincs újdonság. Alsó tagozatos kézilabdázó emlékeim szerint a velünk kb. egykorú csajok rendszeresen aláztak le minket a pályán. Egyszerűen erősebbek és gyorsabbak voltak. Csakhogy jól tudjuk, hogy az esetek többségében ez a fölény idővel elfogy, majd jó eséllyel a visszájára fordul. Ennek bizonyítéka nyilvánvaló, részben a testi adottságok különbségeinek eredményéről beszéltünk eddig, hiába szeretnének rá sokan vegytiszta szexizmusként tekinteni. Nyilván van benne, csak ennél ezért többről van szó.

Miközben a felszín fecseg, a mély a női világbajnokság alatt is hallgat. A súlyos problémákról sajnos így sem beszélünk eleget, például arról, hogy mennyire korrekt tömegsport címszó alatt focipályákat létesíteni, amiket aztán a nemi szerepeknek megfelelően Magyarországon (és amúgy tőlünk nyugatra is) leginkább fiúk használnak, míg a lányok, illetve úgy általában a focit nem kedvelők számára meglehetősen kevés olcsó, könnyen hozzáférhető alternatívája van a labdarúgásnak.

Elmútnyócév

Orbánék az elmúlt években a magyar társadalom valamennyi rétegét átverték, miért képezne épp a maradék, szélsőséges fanatikus kivételt?

2010 áprilisa. Hatalmas tömeg, köztük közeli barátaim a Vörösmarty téren hallgatják Orbán Viktor győzelmi beszédét, harsog a “Viktor, Viktor!”. Ünnepelik a kétharmadot, heteken át a rendszerváltás befejezéséről, egyedülálló történelmi lehetőségről beszélnek. Ma már komikusan hangzik , de Orbán “nem értettem a kérdést” Viktor ekkor még szerénységet és alázatot ígért a magyar polgároknak, köztük 2,7 millió szavazójának.

Aztán sorra gyűltek a fekete pontok. A Fidesz bűneit számba venni is embert próbáló, különösen azoknak, akik egy transzparens, korrekt, európai állam felépítését várták a gazdasági válság hamvain. Megbocsáthatatlanok a madárcsontú magyar demokráciának bevitt gyomrosok; az alkotmánybíróság kiiktatása, hogy fideszes pártkatona lett az elvileg a nemzet egységét szimbolizáló köztársasági elnök, a jegybank elnöke, a legfőbb ügyész, a Médiatanács és az MNHH elnöke és még számos kulcsfontosságú, a magyar állam demokratikus működését biztosító pozíció, megfejelve a Fidesz leválthatatlanságát biztosító, aránytalan és igazságtalan választási rendszerrel.

Az előzetes ígérgetések ellenére a Fidesz kizárólag saját hatalmának betonba öntésén munkálkodott, arcon köpve mindenkit, akik a szocializmus lezárását várták tőlük. Ennek hatásait saját környezetemben is tapasztaltam, hiszen a szociálisan érzékeny, a demokráciát féltő ismerősök 2014-re mind egy szálig elpártoltak a Fidesz mellől.

A párt mégsem omlott össze. Tapasztalataim szerint a 2010-es szavazókból 2014-re azok maradtak fideszesek, akik úgy érezték, hogy a demokrácia leépülését ellensúlyozza életkörülményeik javulása. Akik hitték, hogy a gazdasági válságból Orbánék vezették ki az országot, és ezért nem tartották túl nagy árnak a modern kori feudalizmusért.

Hogy a gazdasági fellendülés mennyiben köszönhető az unortodox gazdaságpolitikának, persze vitatható. Meggyőződésem, hogy a Fidesz érdeme a talpra állásban minimális. Magyarország gazdasága egy Németország szoknyájába kapaszkodó törpe, ami (számos európai ország gazdaságához hasonlóan) csak a gazdasági válság elmúltával, a konjunktúraciklus felszálló ágában kezdett újra prosperálni. Az elmúlt években olyan országok GDP-je is emelkedett, ahol nem söpörte el a népharag a válság alatt kormányzó pártokat, ráadásul a közvetlen versenytársaktól Magyarország érezhetően leszakadt. “Lényeg a lényeg, jobban élünk, mint négy éve” gondolta mégis a maradék 2,1 millió magyarországi Fidesz-szavazó 2014-ben.

Bár hatszázezer ember rájött, hogy átverték, az illiberális állam által elüldözötteket kompenzálta az új választási rendszer, illetve a határontúli magyarok frissen megszerzett szavazati joga, ráadásul a magyar társadalom egy részének kifejezetten imponáltak a Fidesz nyugat-ellenes szólamai, így maradt a kétharmad. A Fidesz támogatottságának átalakulásával párhuzamosan felgyorsult a magyar közviszonyok drámai erodálódása. Orbántól ugyan sosem állt távol a demagógia és az arrogancia, de ahogy egyre kevésbé volt a siker garanciája az anti-Gyurcsány szerep, az újabb témákat érezhetően az új publikumhoz igazította.

A harmadik Orbán-kormány alatt a bűnlajstrom exponenciálisan bővült tovább. Egyrészt a Fidesz-közeli médiabirodalom erőszakos kiépítése, szakmaiatlan, etikátlan működése és közpénzből való üzemeltetése miatt gyomorforgató ez az időszak, de a maradék demokratikus kontroll (civilek, bíróságok) ellehetetlenítésére is folyamatosan vannak kisérletek, miközben mindent felemészt a korrupció. A fentiek elkendőzésére a Fidesz a menekültválságból próbált politikai tőkét kovácsolni.

A migrációs válság egy égető probléma, de a magyar társadalom többsége számára nyilvánvaló, hogy a magyar kormány érdemben nem járul hozzá annak megoldásához. A hisztériakeltés és uszítás mellett kizárólag olyan látszatintézkedések születtek, melyek egyike sem jelenti az európai kultúra hangoztatott megmentését. Menekültek százezrei jutottak el a magyar határzártól függetlenül Németországba, az pedig rejtély, hogy miért tartaná a Közel-Keleten a muszlimokat, ha a helyi keresztény egyházakat Európából pénzelik.

A Fidesz válasza a Mónika show szellemi színvonalára kalibrált propaganda volt, és a párt a mai napig ebből él. Bizonyítéka ennek, hogy míg a közel-keleti muszlimok érdemi segítséget egyáltalán nem, a kiemelten fontosnak kikiáltott közel-keleti keresztények pedig összesen 1,2 milliárd forint segítséget kaptak, a kvótakampány 17 milliárdba, ezen felül a sorosozás még bő 12 milliárdba került. Az üzenet - miszerint a bevándorlók muszlim csőcselék, akiket Soros György (egy tudjukki) telepít be, hogy elpusztítsa Európát - buta, xenofób és rasszista. A sorosozós szál sem véletlen, hiszen bár a Fidesz nem antiszemita, sőt Orbán miskolci cigányozásáig direkt módon cigányellenes sem volt, újdonsült szavazói nagyon is azok.

Mi történt a régiekkel? Gondoljanak bármit Soros Györgyről és a migrációról, a nyolc éve a Vörösmarty téren ünneplő fiatalok ma úgy viszonyulnak a Fideszhez, mint anno az MSZP-hez. Belátták, hogy Orbán és Gyurcsány egy kutya kölyke, önös érdekeikért lelkiismeretfurdalás nélkül ugrasztanak egymásnak családokat, rokonokat, barátokat, honfitársakat. Belátták, hogy a magyar politikai elit hatalomvágya és pénzéhsége jelenti a legnagyobb veszélyt Magyarországra.

Érveire és beszédmódjára igényes Fidesz-szavazót hosszú évek óta nem láttam, a párt Pintér Attilát megszégyenítő jobbratolódásával szimultán gyakorlatilag teljesen eltűntek. Nem csoda, hiszen a Fidesz mára kizárólag ijedt, érzelmeik által vezérelt emberekre alapozza az ország kormányzását. Nekik szól Orbán haverkodós stílusa, nekik szólnak a tróger és cinikus felszólalások a parlamentben, az óriásplakátok, a köztévé híradói, a “nemzeti” konzultációk. Ők az újdonsült “demokraták” a kleptokráciában.

Vállalhatatlan magatartásával a Fidesz az európai Magyarországot akaró egykori fideszesek mellett azokat is napról napra szembe köpi, akik nem politizálni, nem az állammal harcolni, hanem egyszerűen csak normális életet élni akarnak. A kierőszakolt leválthatatlanság, illetve a színvonaltalan megnyilvánulások áradata milliókat nyomaszt, ennek egy apró morzsáját láthattuk Hódmezővásárhelyen.

Bár a Fidesz maradék szimpatizánsa ma még kivont légycsapóval áll sün alakzatban, a világ legapróbb rezdüléseitől is viszkető tenyérrel, egy felől nem lehet kétség: Orbán Viktor őket is el fogja árulni, ha személyes érdeke azt kívánja.

Ma is egyértelmű, hogy a Fidesz mennyire ostobának tartja maradék, muszlim inváziótól és az európai kultúra eltűnésétől rettegő szavazóit. A fideszes banda, miközben 1200 (elnézést, egy városnyi) háborús menekült ellen kakaskodik, az évtizedek óta Magyarországon élő muszlimok ellen uszít, a Jobbikot pedig iszlámdicsőítésért ostorozza, nyíltan támogatja Törökország európai uniós csatlakozását, sőt a csatlakozási tárgyalások gyorsítását is, kaput nyitván 80 millió “muszlim migráns” előtt. Ennyire érdemes komolyan vennie a “honvédőknek” ezt a konzekvens pártot.

A Gattaca világa

Töprengések a 90-es évek kultikus sci-fijének társadalmi viszonyairól

A „nem túl távoli jövő” társadalma a genetikailag tökéletesített emberek köré szerveződik. Ebben a világban a természetes úton született Vincent Freemannek nem sok babér terem. Vincent emberfeletti akarattal, őrült áldozatokat hozva azonban megkísérli meghackelni a rendszert, hogy elérhesse álmait. Idén húsz éves a Gattaca.screen-title.jpg

Első ránézésre a Gattaca (1997, rend. Andrew Niccol) nem a mai társadalom, hanem egy mára többé-kevésbé elvetett társadalomfilozófiai irányzat, az eugenika kritikája. Az emberi faj genetikai javításának gondolata egyáltalán nem újkeletű, Francis Galtontól (1822-1911), Charles Darwin unokatestvérétől származik. A tárgyban az évek során számos elképzelés született, melyek két fő irányba sorolhatók; a pozitív eugenika a kiváló adottságú egyének gyermekvállalását, míg a negatív eugenika a genetikai rendellenességgel élők születéskorlátozását szorgalmazta. Az eugenika többek között az Egyesült Államok bizonyos területein is komoly népszerűségnek örvendett, lejtmenetét végül a Harmadik Birodalom – így a náci sterilizációs törvény – bukása hozta el.

Bár komplett társadalmak központosított genetikai „feljavítása” a fejlett világban mára elképzelhetetlenné vált, egyéni döntések szintjén a kérdéskör napjainkban is jelen van. Az abortusz, mint döntési lehetőség mellett küzdő „pro-choice” mozgalom egyik fő érve épp az előre kimutatható genetikai rendellenességekkel (például Down-szindróma, Canavan-betegség) sújtott magzatokra vonatkozik. Az orvostudomány fejlődése miatt így a témának folyamatos aktualitása és társadalmi visszhangja van.

A Gattaca azonban, tudományos-fantasztikus volta miatt, túlmutat korunk morális dilemmáin. Egyrészt a Gattaca világában a genetikai rendellenességek mellett olyan tényezők is előre kimutathatók, mint például az alkoholizmusra, az agresszióra vagy a depresszióra való hajlam, így ez a fajta „kvalitatív családtervezés” nem kizárólag a betegségek elkerüléséről, hanem az ideálisnak gondolt utódok létrehozásáról szól. Másrészt a Gattacában a leendő szülők számos zigóta közül választhatják ki gyermeküket, így a spermakompetíció helyett egy karosszékben meghozott döntés határozza meg, hogy ki születhet meg végül. Mivel a fenti szolgáltatást egy lehetőség csupán és nem kötelező azt egy „nagyobb jó” érdekében igénybe venni, a Gattaca világa nem hasonlítható közvetlenül a 20. század hasonló törekvéseihez. Természetes, hogy sok szülő döntene a lehető legegészségesebb, egyben legjobb adottságú utód mellett.

Csakhogy a Gattacában a fenti döntés a társadalom szerveződésének alapját is jelenti. A film egy olyan rendszert mutat be, amelyben a természetes módon fogant emberek teljes mértékben alárendelt szerepet játszanak a „tökéletes“ emberekkel szemben. Míg a „tökéletes“ emberek előtt minden ajtó nyitva áll, bármilyen területen komoly karriert futhatnak be, a hagyományos módon fogant emberek a legtöbb szakmában labdába sem rúghatnak. Ez a társadalom ugyanis észszerűtlenül evolucionista, egyáltalán nem vesz tudomást olyan külső tényezők jelentőségéről, mint a szorgalom vagy az agilitás. Nem számít a hagyományos módon fogant ember tudása vagy motiváltsága egy állásinterjún, a felvételről kizárólag a gének döntenek. Így hát hiába igaz, hogy a „tökéletes” emberek létrehozása nem hasonlítható a történelemben ténylegesen előforduló ámokfutásokhoz, mégis egy faji alapú kasztrendszer kialakulásához vezet. Ebben a rendszerben a hajlamot, az adottságot a teljesítménnyel azonosnak tekintik.

img1.jpg

A Gattaca nem ad közvetlen választ arra, hogy mi lehet e kasztrendszer kialakulásának oka, hogyan alakulhatnak át napjaink liberális demokráciái egy olyan rendszerré, ahol a valós teljesítmény helyett kizárólag az adottságok számítanak értéknek. Csak a film munkacíme nyújt némi táptalajt, ugyanis eredetileg „A nyolcadik nap” címmel szánták mozikba a készítők, mígnem egy azonos című belga alkotás (Le huitième jour) meg nem előzte őket, így végül a DNS nukleobázisainak (adenin, citozin, timin, guanin) rövidítéseiből (A, C, T, G) alkottak új címet. A nyolcadik nap egyértelmű utalás Mózes első könyvére és a teremtéstörténetre. Mint közismert, a bibliai hagyomány szerint Isten a hatodik napon teremtette meg az embert, míg a hetedik napon megpihent. Ezt az évezredes kreacionalista felfogást fűzi tovább a gondolat, hogy az amúgy lezárt teremtés utolsó napját követően a korábbi teremtmény, az ember válik teremtővé, így maga is megistenül. Az emberiség felelőtlen tobzódása az isteni szerepkörben, a genetikába vetett túlzó, vak hit – amely érv napjainkban is gyakran hangzik el a génkutatásokkal kapcsolatban – lehet a magyarázat az új kasztrendszer kialakulására, hiszen a „tökéletes“ ember a teremtés koronája, csúcsteljesítménye, következésképpen minden feladatra tökéletesen alkalmas, legalábbis alkalmasabb, mint természetes módon fogant társai.

Ilyen körülmények között a Gattaca fő célja nem is lehet más, mint a nyilvánvaló bemutatása: „There is no gene for the human spirit” – szól a film jelmondata. A gének, a hajlam nem minden, olyannyira nem, hogy Vincent emberfeletti szorgalommal, kitartással és áldozatokkal a „tökéletes” emberek között harcolja ki, hogy álmát megvalósítva űrutazásra indulhasson. Hemingway öreg halászához, Santiagóhoz hasonlóan Vincent az emberi akarat diadalát hirdeti.

Az akarat diadala azonban nem jelenti a racionalitás diadalát. Ahogy a társadalom részéről az emberi teremtésbe vetett vak hit minden realitás felett áll, ugyanilyen irreális Vincent is. Szívbetegsége és várhatóan hamarosan bekövetkező halála ellenére is űrhajósnak áll; annak ellenére csal a fizikai felméréseken, hogy tudja, az életébe kerülhet.

Nyilvánvaló, hogy nem csak a jelentkező testi épségének megóvása érdekében fontos, hogy egy szívbeteg, haldokló ember nem lehet űrhajós. Az asztronauták képzésbe fektetett tetemes pénzmennyiség, az esetleges halálesetek miatt az űrutazás alatt fellépő tudásdeficit és az űrhajóstársak lehetséges traumatizálása, az űrprojektek lakossági elfogadottsága mind amellett szólnak, hogy a lehető legegészségesebb emberek utazzanak, többek között a Szaturnusz holdjára. Mindez Vincentet a legkevésbé sem érdekli. Ugyanolyan közömbös az őt elnyomó társadalom lehetséges veszteségei iránt, amilyen ignoráns a társadalom vele szemben.

gif1.gif

A film értékítéletét jelzi, hogy társadalmi rendszerében nem csak az elnyomottak helyzete elkeserítő, hanem a kedvezményezetteké is. A megismert „tökéletes“ karakterek egytől-egyig a depresszió tüneteit mutatják, annak ellenére, hogy gyakorlatilag korlátlan lehetőségük van az érvényesülésre, az önmegvalósításra. Az „emberfeletti” címke azonban emberfeletti terhet is jelent. Ezek az emberek, akik egész életükben kitüntetett figyelmet kaptak, hatalmas elvárásokkal vannak önmaguk felé, és éppen a saját magukkal szemben felállított fokozott elvárásokkal nyomorítják meg önmagukat. Egy második helyezés egy úszóversenyen, pár pillanat erejéig alárendelt helyzetben lenni a nem „tökéletesített” testvérrel szemben, vagy egy évtizedek múlva bekövetkező betegség porrá rombolja a felépített illúziót, mely konfliktus feloldásában a „tökéletesek” büszkesége áthidalhatatlan szakadékot jelent.

Haragban a világgal

"Nemzeti konzervatív" komédia két felvonásban

A hetekben olvastam az a hangzatos kijelentést, miszerint Magyarországon kormányzás nincs, kizárólag politikai kommunikáció van. Bár a fenti mondat hatásvadász, kétségkívül elgondolkodtató. A harmadik Orbán-kormány regnálása alatt egy olyan Magyarországon élünk, ahol egy maréknyi karrierpolitikus és rejtélyes tanácsadóik irányítanak, természetesen átláthatatlanul, szakértők bevonása és társadalmi egyeztetés nélkül, gyakorlatilag valamennyi döntést a saját táboruk megtartásának (és saját pénztárcájuk megtömésének) alárendelve.

A magyar külpolitika már az észnélküli „sorosozás” hajnalán kapitulált, azóta Orbán Viktor egykori mecénása nélkül jóformán egyetlen nap sem telhet el. Na de mi történik, ha kizárólag a pártpolitikai érdekek és az uszító kommunikációs panelek jelentik a kormányzást? Tökéletesen illusztrálja a CEU, valamint a tranzitzónák esete.

Első felvonás

A CEU-val ugyanis lehetett volna szakmai alapon foglalkozni. Szükség esetén lehetett volna az egyetem működését a magyar felsőoktatás és akadémiai élet szempontjait szem előtt tartva szabályozni. Csakhogy erre irányuló szándék nyilvánvalóan sosem volt. Ez biztosan kijelenthető, ugyanis ha lett volna ilyen szándék, a kompromisszumos megoldások keresését még a villámgyorsan (ráadásul indokolatlanul villámgyorsan!) elfogadott lex CEU beterjesztése előtt indítványozta volna a kormány.

Az azóta is folytatott kormánykommunikáció alapján egyértelmű, hogy ez miért nem történt meg. A CEU „bűne” Soros György, nem pedig holmi akkreditáció. Amikor a miniszterelnök egyszerűen csak „Soros-egyetemként” hajlandó beszélni egy felsőoktatási intézményről, nem kérdés, hogy csak erőt akar demonstrálni egy Soroshoz köthető intézmény felett. Tematizálni, kézzel foghatóvá tenni a „zsidó háttérhatalom” magyarországi jelenlétét. Pártpolitika van, felelős kormányzás nincs.

jim-stark-rebel-without-a-cause-30654216-500-169.gif

Ilyen körülmények között természetes, hogy a CEU ügye szinte azonnal az akadémai szabadság ügyévé is vált, és pont a gátlástalan, pártpolitikai indíttatású támadások eszkalálták. Szerencsére nemzetközi szinten nem elég ütős érv „Soros-egyetemnek” nevezni egy intézményt az ellehetetlenítéshez. Egyenesen komikus, amikor a komoly nemzetközi felháborodás és az uniós kötelezettségszegési eljárás megindításának eredményeképp a Fidesz ikonikos arcai kezdik el hiányolni a „jóindulatot”, mindezt egy olyan eseményen, amit szolidan csak „A CEU-vita – A baloldal sírásója – kerekasztal-beszélgetésnek” neveztek el, utalva Schmidt Mária, újabban „független” „értelmiségi”, Sorost ekéző tanulmányára. A Terror Háza, mint helyszín ettől függetlenül kitűnő, szimbolikus választás volt. Taps!

Második felvonás

A CEU vegzálása a Medián és a Nézőpont szerint is öngólnak tűnik, és a szavazatvesztéstől való félelem remélhetőleg jó ideig visszatartja a Fideszt a hasonló húzásoktól. A kormány a választások előtt várhatóan igyekszik visszatérni kedvenc témájához, és a bevándorlásra terelni a figyelmet. Soros György nevének az illegális bevándorlással történő összemosásával a Fidesz eddig is próbálkozott, most azonban tálcán kínál a tranzitzónák körül kialakult konfliktus egy kis grátisz eurofóbiát. A magyar kormány dilettantizmusa és cinizmusa azonban a menekültválság kezelése kapcsán újfent kicsúcsosodott.

tumblr_na9n33ewx81qhs5k0o4_500.gif

Jelenleg Magyarországon a menedékkérőket ún. tranzitzónákba zárják, ami nyilvánvalóan szembe megy az uniós joggal, és a történet vége valószínűleg egy újabb jogi eljárás lesz. Mindez tökéletes alkalmat nyújt a fideszes-rákosista álláspont „aki nincs velünk, az ellenünk van” erőltetésére és a mindennapos "sorosozásra". Ugyan a tranzitzónával kapcsolatos vádak a gyakorlatban megfelelnek a valóságnak (a menekültek nem mozoghatnak szabadon Magyarország területén), a zónák Szerbia irányába nyitottak. Egy esetleges eljárás során a kérdés tehát várhatóan a „zárt” tábor fogalmának jogi megközelítése lesz, a Fidesz legalábbis erre akarja majd kihegyezni a vitát.

Tehát adott egy kormány, ami Európa „genetikai állományának” megőrzéséről, „az európai kultúra” és a „keresztény értékek” védelméről beszél, miközben a gyakorlatban a maga harcát a már területére eljutott menedékkérők pitiáner szívatásában éli ki, többek között a maga „zárt, de mégsem zárt” zónáival. Rejtély, hogy pontosan hogyan védi meg az európai kultúrát, ha lassabban, vagy Magyarországot megkerülve jutnak el oda menekültek (ahonnan aztán esélyes, hogy kvóták alapján szállítják vissza egy részüket Magyarországra).

Exodikon

Segíteni szeretnénk, de nem akarunk Magyarországra több ezer muszlim férfit befogadni? Igazságtalannak tartjuk, hogy az agilisabb, csempészekkel üzletelő menekültek kezdhetnek új életet Európában a leginkább rászorulók helyett? Nem nézzük jó szemmel ahogy a menekültek válogatnak a jóléti államok között? Azt szeretnénk, hogy hazamenjenek, amikor véget ért az őket elűző konfliktus?

Ezek nem bűnös gondolatok, hanem jogos felvetések, amikről az Orbán-féle populisták miatt nem beszélhetünk nyíltan, amíg azok a maguk fasiszta kampányaival elbagatellizálják a kompromisszumokon alapuló migrációs reformot. Az uniós bevándorláspolitika ugyanis ezer sebből vérzik, amin addig kellene javítani, amíg újabb milliók nem indulnak el a kontinens felé. Jelenleg azonban csupán cicaharc folyik az elfojtott félelmek, illetve az azokon élősködők miatt.

Ha a Fidesz a viszályszítás helyett valóban a fenti aggályok megoldásán dolgozna, és emellett csak kicsit is adna Magyarország erkölcsi kötelességeire és jó hírére, az uniós rendszer szigorú elutasítása mellett már rég lehetővé tette volna bizonyos számú gyermek, beteg, idős, keresztény, stb. Magyarországra történő kulturált eljutását a különböző háborús övezetekből, és jelenleg egy progresszív, humánus, korrekt „magyar modellről” szólnának a hírek. Könnyedén le lehetne mosni Magyarországról azt a rasszista, nacionalista és xenofób képet, amit a Fidesz – az amúgy teljesen jogos félelmeket kiaknázva – rákent az elmúlt években, elvéve ezzel a teret az érdemi vitától.

6. rész

Igenlőlap, avagy miért csatlakozz a százharmincnyolcezerhez

… akkor is, ha nem ellenzed a budapesti olimpiát.

Csalódott vagyok és értetlen. Úgy látom, nincs értelme a kommunikációnak. Szakmailag megalapozott, tényekkel alátámasztott kérdésekre ködös demagóg, szakmailag dilettáns válaszokat kapunk, nem is a feltett kérdésre. Tarlós István

Elfogult vagyok, nem különösebben szívelem egyik kormánypártot sem. Gőg és demagóg fiai. A nemzeti együttműködés rendszere sem több sivár önámításnál, hiszen nem együttműködésen alapul; épp ellenkezőleg. Egy kisebbség (ámbár szervezett kisebbség) feltétel nélküli támogatására bazíroz. Orbán Viktor minden kétséget kizáróan remek politikus; sajnos miniszterelnöknek egészen csapnivaló, akinek vezetésével a néplélek apró rezdüléseit pásztázó maroknyi keresztyes pók rendre megfeledkezik saját rendeltetéséről.

Nyílt titok, hogy a rendszer működésének kvintesszenciája az azt irányító szűk csoport megkérdőjelezhetetlen éleslátása, rátermettsége és elvitathatatlan szakértelme. Az alkalmanként mégis felbukkanó kérdőjeleket rendre karaktergyilkosságok, lejáratás és mocskolódás követik, mígnem az üzenet végül elvész, belepi a por. Logikus, hiszen e rendszerben a párbeszéd a gyengeség jele, legyen bármennyire is fontos olyan kommunikációs platformok létrehozása, ahol a szélsőséges nézetek között húzódó kompromisszumok megköttethetnének.

Magyarország Kormánya emelt fővel viszi tovább Gyurcsány Ferenc örökségét, bulvárosítja el a politikát és tartja feszültségben a lakosságot. Az állandósult félelemérzet pedig, akárcsak az állandósult arrogancia, idővel törvényszerűleg érik gyűlöletté. Félreértés ne essék. A helyzet kialakulásáért csakis a magyar társadalom tehető felelőssé, ami a rendszert magából kitermelte. Mi fogja a társadalmi ellentéteket enyhíteni? Mi teszi majd lehetővé, hogy szakmai érvekre alapozott, átgondolt döntések szülessenek?

v2-brands-talking-olympics-hed-2016.png

Arroganciából, félelemből és gyűlöletből legfeljebb politikai előnyt lehet kovácsolni; jövőt építeni biztosan nem. Minket, akik nem vagyunk politikusok, ez utóbbi kellene, hogy elsősorban foglalkoztasson. Álláspontok közelítésére a rendszer jellegéből adódóan nincs lehetőség, gondoljunk csak az irányított nemzeti konzultációkra, Paksra, a Városligetre vagy az olimpiára. A legutóbbi „próbálkozás”, a betelepítési kvóta elleni értelmetlen és eredménytelen népszavazás célja egyértelműen és kizárólag a kormánypártok népszerűségcsökkenésének megállítása volt; mint utólag kiderült, a változtatás valós készségét mindvégig nélkülözte.

E miliőben ajándék a Momentán Társulat Momentum Mozgalom olimpia-ellenes kezdeményezése. Hirtelen (a megszokott üres gyalázkodások mellett) itt is, ott is költségekről, megvalósíthatóságról, érvekről és ellenérvekről hallani. A lehetőség egy csapásra lett adott, hogy az olimpia ne legyen egy újabb Paks 2. Lehetőség, hogy használjuk az ország határain belül felhalmozódott szürkeállományt, kihasználjuk a hazai szakembergárdát, hatásokat elemezzünk, véleményt formáljunk. Ez önmagában siker. Belátható, hogy nem kell feltétlenül megvetni az olimpiarendezés gondolatát ahhoz, hogy aláírjuk a kezdeményezést. Elég megvetni azt az autoriter felfogást, ami szerint még grandiózus elképzelésekhez sem szükséges a társadalom bevonása.

A referendum lehetőség, hogy ezúttal ne utólag („nézzük meg játékon kívül, Vágó úr”) vitassunk meg húsbavágó ügyeket. Lehetőség, hogy ne „mi lett volna, ha nem a hasunkra ütve költünk el 3700 milliárd forintot” alapon mondhassuk el véleményünket (lásd Paksról Mindenkinek). Lehetőség, hogy ne utólag kelljen kakaskodni szakmailag megalapozatlan látványberuházások ellen (lásd Ligetvédők).

A referendum elengedhetetlen egymás véleményének megértéséhez, a társadalmi feszültség lecsapolásához és a szélsőségesedés megállításához. Nincs realitása, hogy egy a semmiből felbukkanó apró szervezet összegyűjtene százharmincnyolcezerhez aláírást, még az „ellenzék” „támogatásával” sem. Ezért van szükség mindenkire, az olimpiához fűződő érzelmeitől függetlenül, hogy megindulhasson a párbeszéd a magyar társadalom szegmensei között. Ki más kényszerítené ki a változást, ha nem ugyanaz a társadalom, amely a rendszert létrehozta?

(Idézet, ábra)

5. rész

Útkereső

Az egyenlőség biztosítása, a szolidaritás, az elesettek felkarolása fantasztikus civilizációs vívmányok. Évezredek koncentrált tapasztalása. Mégis gyakran érzem úgy, hogy e vívmányok, alkalmazott módszereik által és gyakorlati céltalanságuk okán sok esetben a demagógia olcsó eszközeivé degradálódnak.

Elvekről nem, csupán megvalósításról és célokról beszélek. Hiszen mi az egyenlőség biztosításának elfogadott módszertana korunk Európájában? Paradox módon a diszkrimináció. A pozitív diszkrimináció azonban – már ha értelmes kifejezésnek tekintjük – nem egyenlő az egyenjogúsággal. Egy politikai, jobb esetben szakpolitikai döntésről van szó, melynek célja, hogy a természetes, vagy korábbi beavatkozások következtében létrejött kedvezményezettekkel szemben előnyszerzést biztosítson. A pozitív diszkriminációnak, így annak is, amit a köznyelvben női egyenjogúságnak nevezünk, megvannak a maga vesztesei. Nem a feminizmusra, hanem az alapvetően általam is elfogadott „kezeljük a nőket és férfiakat egyformán” törekvésekre (emancipáció) gondolok. Ez az elképzelés az alapja annak a gyakorlatnak, miszerint számos pozícióért vívott harcban a nőnemű jelentkezők nagyobb eséllyel indulnak. Az eljárás vesztesei azok a férfiak, akik természetes úton ugyan jobbak a női versenytársaknál, azonban nem elég jók ahhoz, hogy a külső beavatkozás ellenére is megszerezzenek/megtartsanak egy-egy pozíciót. A másik vesztes (lehet) a társadalom, hiszen a fentiek által a versenyt, a „győzzön a jobbik” elvet egy más jellegű célkitűzésre cseréli le.

ahx.png

Hasonló jellegű probléma a menekültkérdés Nyugat-Európában, annak ellenére, hogy a nyugati társadalmak egyelőre nem kívánnak erről tudomást venni. Az újrakezdés is egyfajta verseny, melyre számtalan jelentkező akad szerte a világban. A határokat illegálisan átszelő tömegek a vízumra várakozók ezrei elől veszik el a kapacitást, szélsőséges esetben, míg ki nem kerül a megtelt tábla és tovább szigorodnak mind a legális, mind az illegális bevándorlás feltételei.

Pozitív diszkrimináció a menekültek foglalkoztatása is, ami ugyan a legtöbb dán, német, osztrák, svéd állampolgár egzisztenciáját nem veszélyezteti (sőt a helyi politikusok és vállalatok számára marketingértéket hordoz), azonban az alsóbb osztályokét, így a boldogulás reményében Kelet-Európából bevándorlókét igen. Ugyanúgy, mint a női egyenjogúság esetében, most is azokról beszélünk, akik saját erejükből tartják magukat egy picivel a határvonal felett, akik nem élnek sokkal jobban önerőből, mint a befogadottak támogatásból. A befogadott menekültek között is van diszkrimináció, ugyanis (legalábbis az eddigi gyakorlat lényegében ez volt) azokat fogadta be a Nyugat, akik illegálisan elzarándokoltak a határáig. Vajon lesz –e egyenlőség a menekültügyben? Szempont lesz –e egyszer a nőneműek megfelelő aránya? Vajon lesz –e valaha „egyenlőség”, azaz pozitív diszkrimináció, hogy elsősorban a veszélyeztetettebb régetek (nők, gyerekek, idősek, betegek) jöhessenek?

fullsizerenderw1.jpg

Az egyenjogúság gyakran céltalan. Ez alatt nem feleslegességüket, hanem meghatározhatatlanságukat értem. E törekvések gyakran „csupán” egy-egy létező problémát kezelnek, és nem egy átfogó célkitűzés, egy vízió elérésén munkálkodnak. Példa erre a nemek közötti egyenlőség, aminek csak akkor van értelme, ha van egy olyan pont, amikor azt mondhatjuk, „célt értünk”. Ez a cél nem lehet férfiak és nők főre egyenlő eloszlása valamennyi területen, a kényszerből egyenlő létszám nem egyenlő az egyenlőséggel. A kanadai liberálisok nem egyenlők Merkellel. A cél csakis a döntések nemi aspektusoktól való függetlenítése lehet. A nők hátrányban részesítése biológiai különbségekből fakad, ennek megfelelően kell kezelni is. Ha a lényegi különbséget a szülési szabadság jelenti, a pozitív diszkrimináció helyett érdemes ennek a megoldásán dolgozni; - kaphatnának például jelentősebb adókedvezményt az egyes vállalkozások a szülési szabadságon levő alkalmazottak után, hiszen a gyerekek születése elsősorban nem magáncégek, hanem államok, társadalmak érdekeit szolgálja. A női egyenlőségi törekvések csak akkor érnek célt, ha már beszélni sem érdemes róluk, azaz ha teljesen lényegtelen, hogy milyen nemű alkalmazott tölt be egy adott pozíciót.

A menekültkérdés esetében szintén fontos, hogy mit tartunk elérendő célnak. Jelenleg a bizonyos közel-keleti országokból Európába eljutott személyek segítésén dolgozunk, miközben utólag keresünk magyarázatokat arra, miért jó ez nekünk. Idővel szükségszerű lesz átgondolni, hogy valóban ez –e a rendszer célja, és hogy feltétlenül következik –e az integráció az ideiglenes befogadásból. És amennyiben igen, érdemes lesz elgondolkodni azon is, hogy integráció szempontjából mennyivel számít értékesebbnek egy szíriai, vagy egy afgán, mint egy cseh, vagy egy magyar.

(Az első kép az Amerikai história x című filmből származik, a második kép forrása pedig itt érhető el.)

4. rész

Gyengébb nemek

Mikor fél Koszovó minden különösebb indok nélkül megindult az EU felé, még nem sokan gondolták, hogy a tömeges bevándorlás rohamléptekkel növi ki magát napjaink meghatározó problémájává. Európa elemi érdeke, hogy okosan válogassa meg, kiket fogad be, menekült státuszt pedig nyilván csak az kaphat, aki arra valóban rászorul – gondoltuk naivan. Azóta láttunk egy s mást. A jótékonyan elfordított fejek közösségére a nagyvilág rárúgta az ajtót, így az abszurditásba hajló elszántság nyíltan csap össze a demagógiába oltott tanácstalansággal.

jim-carrey-yes-man-movie.jpg

Az európai közvéleményben vannak igenek és vannak nemek, jól van ez így. Illetve jól lehetne, ha az érvelések nem az indulatok felkorbácsolását céloznák mindkét oldalon. Illegális határátlépőknek tapsolás a büdös arabozással szemben, kisarkítva itt tartunk most. Erős igenek erős nemekkel szemben. Átmenet nincs, és idő sincs rá, hogy kialakuljon, a türelem ugyanis vészesen fogy, ahogy napról napra újabb és újabb ezrek érkeznek. Tekintve a menekültek gyakorlatilag végtelen utánpótlásbázisát, válasz mindenképpen születik, Európa politikusai kénytelenek lesznek kihúzni a fejüket a homokból, ha szeretnének még választásokat nyerni. Lesz egy határ, egy tetőpont, ám azt hiszem, minél később jön ez el, annál radikálisabb lesz az európai választók válasza.

Előszeretettel felejtjük el, hogy a migráció egy teljesen természetes dolog. Minden hátizsákban ott van a „pushing” és „pulling” faktorok egy elegye, ami végül útnak indít. Európa vonzó, legalábbis csábítóbb, mint Afrika vagy a Közel-Kelet. Ebből a szempontból a közbeszédben még mindig meghatározó migráns – menekült vita (hiszti) teljesen irreleváns. Minden menekült elhagyja szülőföldjét, és minden migráns (gondoljunk csak nyugaton élő hazánk fiaira) menekül valami elől; legyen az munkanélküliség, mélyszegénység, elégedetlenség, vagy akár sivár unalom. A különbséget tehát nem a jó szándék, hanem jogszabályok jelentik.

Oltalmat adni, segítséget nyújtani a legszebb emberi cselekedetek közé tartoznak. Vitathatatlan, hogy az elhidegülés és közömbösség idején óriási szükség van emberiességre. Egyikőnk sem kíván magának olyan életet, amiben menekült státuszért kelljen folyamodnia egy idegen országban, az otthontól távol, azonban ha egyszer mégis így alakulna, talán az is eszünkbe jut majd, hogy a segítségnek feltételei vannak.

Teljesen természetes, hogy ha az ember mindent egy lapra tesz fel, minél előbb a lehető legtöbbet próbálja meg kihozni belőle. Érthető szempontok, hogy hol élnek rokonok, hol nagyobb az iszlám közösség, hol jár több juttatás. Érthető, de nem jogszerű, és még kevésbé etikus. Tekinthető –e menekültnek az, aki nem képes, nem is hajlandó a státusszal járó kötelezettségek elfogadására, jogkövető magatartás tanúsítására? Túlfejlett igazságérzetem azt mondatja velem, hogy a válasz: nem. Jogok és kötelezettségek egy csokorban járnak, ez feltétele a menedéknek. Jól tudjuk, hogy a Magyarországon menedéket kérők az eredményt meg sem várva robogtak tovább Németországba, Svédországba, ki tudja hova. Félreérthetetlen gesztus, mely szerint a Közel-Keletről való kijutás, a „pushing”, kevésbé meghatározó faktor, mint Nyugat-Európa vonzása, a „pulling”. Ami vonzás és taszítás közötti mérlegelésre módot ad itt nem más, mint a tömegek erejével való visszaélés. Önkényeskedés, törvény előtti egyenlőtlenség, anarchia. Ez az egyik gyengébb nem oka.

Létezik még egy elvi megfontolás, ami miatt nem elfogadható az összeurópai Willkommenskultur. Normális esetben egy állam meghatározott értékrend szellemében szabályozza, kiket fogad be, és nem az alapján, hogy kik elszántabbak, vagy kik jönnének többen. A menekültkérelmet beadó kivonja magát egy kiélezett versenyből, mellyel mi, uniós állampolgárok ugyan kevésbé szembesülünk, ám létezése kétségtelen. A bevándorlók versenye ez. Azoké, akik önerőből, legális módon igyekeznek jobb életet teremteni maguknak Európában, akik évekig gyűjtögetnek, hiányszakmát és nyelveket tanulnak, átrágják magukat bürokrácián és a vízumkérelem csapdáin. Minden, valamennyi migránst feltétel nélkül befogadni kívánó Európai azt üzeni az önerőből új életet kezdőknek: „az akaratosság többet ér a szorgalmadnál”. Érdekelne a Németországba legálisan bevándorlók véleménye a menekültkérdésről, úgy sejtem, őket kevésbé ragadja magával az igenemberek hozzáállása, teljesen jogosan. Ezért is kijár egy nem.

Emellett a tömeges menedékkérelmek a valóban veszélyben élők elől veszik el a lehetőséget. A túlterheltség miatt idővel valószínűleg nem lesz olyan egyszerű menekültként oltalomra találni Európában, így hosszabb távon a menekültkrízis egy nagyvonalú rendszer végét is jelentheti. A britek által alkalmazott, letelepedésre fel nem jogosító szolidaritási státusz talán már ennek előszele.

Nemet mondani ilyen megfontolások alapján is lehet, túlmutatva szánalmas kicsinyességen, mint az elmúlt hónapokban közszájon forgó „honnan van Jusufnak Nike cipője” fejtegetések, vagy az Európai kultúra felsőbbrendűségét hirdető honvédő próféták eszmefuttatásai. Egy muszlim ugyanúgy lehet a modern európai társadalom hasznos tagja, mint egy keresztény, vagy egy zsidó, ez vitán felül áll, ám tömeges bevándorlás esetén nyilvánvalóan nem csak magasan iskolázott, értelmes emberek érkeznek tömegesen, akik helyén tudják kezelni a vallásukat. Nem mellesleg a posztfordista világban a százezrek befogadása mellett felsorakoztatott gazdasági érvek is megbuknak, egyszerűen nincs szükség könnyen fanatizálható, képzetlen munkaerőre.

Építhetünk bármilyen hosszú kerítést, de úgy gondolom, akit érdekel Európa sorsa, hasonló kérdésekkel foglalkozik a szent háborús retorika, és a problémák egymás nyakára tolása helyett - azzal, hogy képes lesz -e a külpolitikában amúgy teljesen impotens Európai Unió a krízist a nemzeti érdekek felett megoldani, vagy a magukat körbefalazó, önjelölt Hunyadi Jánosok Európa védelméről harsogva barmolják szét mindazt, amit Európa jelent.

(Az ábra az Igenember (Yes Man) című filmből származik, forrás.)

3. rész

Határvonalak

Az elmúlt hetekben, hónapokban a világ feszült figyelme a határok felé fordult. Sátortáborok a török határon, feltorlódott tömegek a görög szigeteken, kerítésépítés a schengeni övezet déli peremén... Léteznek kevésbé kézzelfogható, ám legalább ilyen fontos határvonalak. A menekültügy egy mérleg, melynek egyik tányérján a humanitás, a szolidaritás, az emberség, míg másikon a vaskos, nagybetűs politika fészkel.

Mindkét félnek van létjogosultsága, egyensúly nélkülük nem létezhet. A két extrémitás, a (számszerűsíthető) mindent vagy semmit logikája elfogadhatatlan. Ugyanolyan igazságtalan világbékéről és a határok megszűnéséről ábrándozva tárt karokkal fogadni minden szembejövőt, mint sterilitásba zárkózni a világ eseményei elől.

Az egyik véglet sajnos mi, magyarok vagyunk. Magyarország Kormánya nem a héten veszítette el hitelét a szememben, átéltünk mi már hideget és még hidegebbet együtt az elmúlt évek során. Nem most, mikor a schengeni övezet külső határainak határozottabb védelméről, a menekültek gyorsabb regisztrációjáról szól a kormányzati kommunikáció. Mégis a héten lett kézzelfogható, hogy ha felkészülés helyett hosszú hónapokon át szélsőjobbos szavazatok elszipkázása a primer szempont, az uszítás és feszültségkeltés bármilyen intézkedés elé görbe tükröt állít. Mint látható, az amúgy politikailag védhetők elé is – és ezúttal már nemzetközi porondon.

Magyarország lett az osztály réme. A hely, ahol Európa humanitásból, szabadságból, olykor képmutatásból és elfordított fejekből épített erkölcsi homokvára összeroskad. A hely, ahol asszonyok szülnek aluljárókban, ahol rendszeresen előkerül a gumibot és a levegőben könnygáz kering, ahol gyerekek éjszakáznak a csillagos ég alatt. Magyarország lett a stresszlabda, amin keresztül a világ levezetheti a felgyülemlett feszültséget. Az ország, amelyik méreteset rúg a kurd kisfiú partra mosott tetemébe. A szenzációhajhász média mellett mindebben vastagon ott van Magyarország Kormányának átháríthatatlan felelőssége és megbocsáthatatlan felelőtlensége; a kötelező minimumra való törekvés.

9853173_4bd275c99abd8b316b77cf551bb4d8a1_wm.jpg

Eközben szír menekültek, szír, közel-keleti és balkáni migránsokkal kiegészülve, vastaps közepette gördülnek be a müncheni pályaudvarra. „Németország, Németország állomás. A világ egyetlen biztonságos országa üdvözli kedves utasait!” A közönség őrjöng, csattognak a szelfik, a médiahype tökéletesen működik. Dübörög a dübörgő. A mosolyok mögé még nem rágta be magát a kérdés: vajon hányan és meddig maradhatnak? Ha az emberek úgy érzik, szabadságukat csak Mama Merkel tudja biztosítani, akkor ő lesz az, aki meghúzza az emberség és a politika közötti európai határvonalat. Mosolyogva, integetve jönnek a müncheni főbejáraton, a remények szerint síri csendben távoznak Görögország felé a hátsó ajtón.

A határvonalak keresése mindenhol tetten érhető. Ausztria, de még Németország sem sokat vesződik a csak átutazni kívánókkal; menjenek csak. Dánia keményebb, kitiltják a papír nélkül Svédország felé átkelőket. Jelen állás szerint Magyarországot mindkét végletért darabokra cincálnák, döntsön akár az emberi („ezúttal eltekintünk, kellemes utat!”), akár a politikai („viszlát két év múlva!”) álláspont mellett, kint még sincs negatív visszhang. Ekkora különbséget jelent a megfelelő kommunikáció és az extrémitások elkerülése, tisztelt Urak!

lazar_janos_fidesz_4-animated.gif

Emellett nem vagyunk túl konzekvensek. Mindazok, akik nem hajlandók együttműködésre, akinél előbb szakad el a cérna, akik kukákba szórják az ajándék ételt, jó eséllyel jutalmat kapnak. Egy részük már épp Németországban nem hajlandó regisztrálni, mert Svédország útközben szimpatikusabb lett. Eközben akik türelemmel várakoznak a regisztrációra, valószínűleg ma éjjel is a gyűjtőpont melletti szántókon fagyoskodva éjszakáznak.

Merkellel ellentétben, a magyar Kormánynak nem célja, hogy mérlegeljen és határt húzzon politika és emberség közé, csak politika létezik. E felfogás szerint pedig nem evidens, hogy miért lenne cél a legérthetőbb tájékoztatással és kielégítő ellátással a rendbontásokat minimalizálni. E felfogás szerint nem evidens, hogy az együttműködőket illene jutalmazni (többek között vállalható körülmények megteremtésével) a rendbontók helyett, vagy egyáltalán -, hogy bárkivel bármi dolgunk lenne a jogszabályokban és egyezményekben rögzített kötelező minimumon felül. El tudom fogadni, ha Magyarország egy lelket sem hajlandó befogadni, és véleményem szerint erre nem is szabad, hogy kötelezhető legyen, az emberség hiányát viszont nem tartom elfogadhatónak.

A következetesség hiánya sajnos nagyobb léptékben is helytálló. Reményvesztett milliók várnak sátortáborokban hazatérésre, vagy esélyt az életre. Sokan talán útnak indulnának, de hazaszeretetük, morális aggályaik, vagy anyagi helyzetük nem teszik lehetővé, hogy Európa kapuján kopogtassanak. Európát körülöleli egy, a gyorstelepítésű drótakadálynál áthatolhatatlanabb fal, a távolság. Ezen a kerítésen pedig a legtöbben csak az európai jogszabályokból halmozott magaslatot két lábbal taposva képesek átmászni. Még ha a magyar társadalom el is ítéli ezt a magatartást, figyelemfelkeltésre mindenképpen alkalmas a menekültek és migránsok eme első hulláma. Ha a magyar társadalom az illegális bevándorlásból, elhagyott útlevelekből, embercsempészetből, skandálásokból nem kér, nem kötelezhető annak elfogadására. Azonban ha szeretne a közeljövőben tükörbe nézni, nem vetheti el a lehetőségét, hogy megmutassa, Magyarország nem csak küldeni, de befogadni is képes. Néhány segítségre szoruló valószínűleg hálás lenne, ha a sátortábor után valóban második otthonra lelhetne, akár Magyarországon.

Politika vagy emberség? Migráns vagy menekült? Pénzért vagy életért? Biztonságos vagy veszélyes? Asszimiláció vagy szegregáció? Mi döntjük el, hol húzunk meg határvonalakat. Az azonban nem tartozhat a kérdések közé, hogy mindenki, aki Magyarországig eljutott, megkapja a lehetőséget, hogy azt a pár napot, amíg nálunk tartózkodik, emberhez méltó körülmények között töltse, függetlenül bőrszíntől, vallástól, kultúrától, szemetelési szokásoktól, korrektségtől vagy akár hálától. Önmagunk miatt.

 

(Ábra1, ábra2.)

2. rész

Konformista

A Saul fia egy hét leforgása alatt, szinte a teljes ismeretlenségből vált a közelmúlt egyik legnagyobb magyar filmsikerévé Cannes-ban. A szakma elismerése és a pozitív kritikai visszhang mellett a hazai fórumokon azonban ismét, menetrendszerűen buggyant a felszínre a magyar társadalom egyik feldolgozatlan traumája, a Holokauszt.

Meggyőződésem, hogy a Holokauszt nem csak az elszenvedő fél, az európai zsidó diaszpóra traumája, hanem az elkövetőké is - függetlenül az eseményekben való részvétel mértékétől. A német társadalom, köszönhetően az átháríthatatlan felelősségnek, talán a szétszakítva töltött évtizedeknek is, megtanult szembenézni, megtanult feldolgozni, és példaértékű szellemi felfrissülésen ment/megy keresztül. Németország liberális, „nyugati” országgá vált. Mikor pár éve, Hágából Utrechtbe vonatozva szóba elegyedtem egy évtizedek óta Hollandiában élő német férfival, megkértem, hasonlítsa össze nekem a két országot. Mint elmondta, a 60-as vagy a 70-es években, mikor Hollandiába költözött, az egy szabadabb, kellemesebb, liberálisabb ország volt, míg Németország feszült és merev. Ma már emiatt nem kellene költöznie. Két évvel később, Berlin utcáit járva, ezt aláírom.

A magyarság Holokauszt traumája, hogy felelőssége áthárítható, és át is hárít, mentesítve magát a múlttal való szembenézés alól. Ha elfogadjuk, hogy Magyarország áldozat volt (és nemzetértelmezésünkbe a kisebbségek nem férnek bele), a kérdés jogosnak tűnhet: Miért költjük egy újabb holokausztfilmre a magyar adófizetők nehezen megkeresett forintjait? Úgy tapasztalom, az áldozat felfogás nem csak, hogy nem áll távol a szélsőséges magyarságtudattól, hanem tulajdonképpen annak terméke. Épp ezért, ha Magyarország áldozat, ennek ellenére mégis bűntudatot ébresztő produkciókat finanszíroz, az magyarázható zsidó befolyással és holokauszt-biznisszel.

Létezik –e egyáltalán holokauszt-biznisz? Ha maradunk a filmes vonalnál, a válasz, azt gondolom, hogy igen, létezik. Elvégre nem ingyenes vetítéseken mutatják be a korszak borzalmait, ezeket a produkciókat többnyire befektetők pénzéből, profit termelése érdekében készítik. Hozzá kell tennem, meglepődtem, hogy az Amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia díjait (Oscar) egyáltalán nem sok holokauszt témájú film nyerte el, azonban kétségtelenül több mint a ruandai, vagy az örmény népirtást boncolgató alkotás, hogy hasonlóan borzalmas példákat említsek.

És itt, ezen a ponton, a felelősséget továbbtoló, konformista mentalitás újabb kapaszkodót talál. Miért mindig ők? Miért kell nekem ezt néznem? - Nem kell, nem kötelesség. Nem tudok egyértelmű korrelációt kimutatni, azonban valamiért mégis úgy érzem, akik leghevesebben tagadják a magyar hatóságok felelősségét a deportálásokban, akik a zsidó propagandát látják minden díjátadón ugyanazok, mint akik elsőként csapnak az asztalra az afrikai menekültekről szóló híreket hallva, hirdetvén az európai kultúra felsőbbrendűségét. (Csak zárójelben, mely kultúra egyik cementanyaga a zsidó diaszpóra.)

1c01799995910102d76eec2254a57a2b.jpg

Számomra a holokauszt filmbéli feldolgozása nem kimondottan a zsidókról és nem is kimondottan nekik szól. Számomra a holokauszt az embertelenségről, a helyrehozhatatlan pusztításról, az őrületről szól. A pokol bemutatására pedig jelenleg a zsidók a legalkalmasabbak. Hogy miért? Az anyagi és kapcsolati tőke jelentőségét nem szabad elbagatellizálni (hány pharrajimos film nyert Oscart?), azonban az elsődleges ok nem ez. A holokausztról készült filmek nem a propaganda miatt adhatók el, hanem mert a poklot fehér, európai emberek élik át. Emberek, akik kálváriájával mi, célközönség, könnyen tudunk azonosulni. Nem a szavannán történik a megkülönböztetés, a megaláztatás, a deportálás, hanem itt, az ablakunk alatt. Közelebbinek érezzük a varsói értelmiségi tragédiáját, mint a hutuk és tuszik összecsapásait. És talán épp a konformista érzi leginkább a különbséget.

A magyar társadalom e szélesedő szegmense, konformista. Egyszerűbb, kényelmesebb, biztonságosabb a magyar nemzetre egységes, homogén térként tekinteni. E képbe nem férnek bele külső elemek. Úgy gondolom, e felfogás kialakulását segítette, hogy hagyományosan nem állunk túl szoros kapcsolatban a nyugati világgal. A „Nyugat” és Magyarország között évszázadokon át nem volt közvetlen interakció, Ausztria játszotta a közvetítő szerepét. Az első, európai kultúrtérbe integráló momentum, mely eszembe jut, komikus módon a nemzeti függetlenségünkért, egyenlőségünkért vívott harcunk 1848-49-ben. A 19. század uralkodó eszméi Eötvös József szerint pontosan ezek: szabadság, egyenlőség, nacionalizmus. Ezen események során csatlakoztunk be közvetlenül az Európát formáló eszmék tengelyébe. Úgy vélem, egy ilyen „megkésett” társadalom legnagyobb innovátorai, közvetítői így azok, akiknek valamilyen módon kapcsolata van más országokkal: kozmopoliták és zsidók. A konformista utóbbiakat eredendően elítéli, előbbieket pedig most, a nagy európai összeborulással járó megszaporodásuk alatt kiáltotta ki hazaárulóknak. Mellesleg csakis ez utóbbi kategória volt képes az elmúlt másfél évtizedben nemzetközi szinten is kiemelkedő kulturális eredményt szállítani hazánknak, természetesen további neheztelést szítva.

conformiste-01a_jpg_original.jpg

A konformista mentalitás kontinuitása nem szakad meg. Ha más előttünk jár, találni magyarázatot (na persze, ők gyarmatosítottak!), ha mi vagyunk gyengék, akad kibúvó (elmúlt nyolc-tizenhat-huszonöt év), így folytatódhat a felelősség elhárítása, áttolása. Tegnap szocialista voltam, ma konzervatív vagyok, holnap szélsőjobbos leszek.

A konformista nem lát túl kipán és szakállon, mert nem szeretne mások kárából tanulni. Tanulni nem szeretne.

Keresztény magyarként, szívből örülök a Saul fia sikereinek.

 

(Megj.: a képek A megalkuvó című filmből származnak. Forrás1, forrás2.)

1. rész

Madáchi dualitás, avagy egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, és a Central Parkban elered az eső

„Madách egész élete reménytelen harc magányába húzódó természete és világba űző nagy ambíciói között. Az ember egyéniség és egyben társas volta őt is felőrölte, mint hősét, Ádámot.” (Szerb Antal)

Minden kezdet nehéz, különösen egy bevezető felvezetése. Mert miről is szól egy valamire való, tisztességes prológus? Elképzelésekről? Tervekről, ígéretekről? Ilyesmitől tekintsünk is el gyorsan, az oldalon lesz szó dolgokról, vagy ha nem, marad egy díszes előszavunk.

Amiben mi áll? A motivációk feltárása? Rövid magyarázata annak, miért írok? Legyen hát. Miért írok? Egyrészt nektek, szív tájul. Bizonyítékául annak, hogy jól vagyok. Olyan hiú és bátor azonban sajnos nem, hogy a hétköznapok bájáról tudósítsak, helyette inkább igyekszem arról, ami épp foglalkoztat. Tehát miért írok? Bizonyítékául annak, hogy vagyok. Cogito ergo sum, akárhogy is nézem.

Hát még? Önkifejezés gyanánt, „világba űző nagy ambíciók” oltására. Hogy visszautaljak, mondanám: hogy oldódjon a feszítés szívtájul. És máris hazudtam, hiszen ez egyszerre hiú és bátor. Legyen ez az ellentmondás blogger tevékenységem dualitása, melytől a továbbiakban eltekint a kedves olvasó. Számomra azonban – maradva Madáchnál – követeli magát a kérdés: „hová lesz énem zárt egyénisége?”. Megéri félretenni? Reményeim szerint igen, mert ha csak egyetlen sor, szárnycsapás, puha gondolatfoszlány nyitott fülekre talál… ki tudja, talán valahol elered az eső.

ian_malcolm_from_chaos_by_vampirehungerstrike-d4hse9b.jpg

(forrás)